Nyírfalvi Károly

Tizenegy másik dal

Ideje van az emlékezésnek.

Kezdjük a közepéről. Hiszen mindig mindennek lehet ideje. Ez a sor makacsul ismétlődik a Bibliában, és a Kampec Dolores hasonló című dalában. Ha meghallom, az első, ami eszembe jut, a szobám este a behúzott függöny mögött. A lemezjátszóval szemben állok, és hallgatom a zenét, várom a szaxofonszólót, ahol szájamhoz emelve szerény furulyámat a szopókába beleénekelve a megfelelőnek érzett vagy vélt dallamot, elereszthetem magam én is, így adózva a szenvedély szégyenlős oltárán. De míg idáig eljutok, sok víz lefolyik a Dunán. S ekkor és ezelőtt is még sokáig messze lakunk a folyótól. Erről a dalról nem jut több eszembe, csak hogy nagyon szerettem sodró, de töredezett ritmusát, a nagy ívű szaxiszólót és az egyszerű, de mégis költői szöveget. Vagyis mindent. Sötét kellett hozzá, és egyedüllét, akkor nagyon „működött”. Jól el tudott indítani egy folyamatot. Akár az emlékezését is.

A nyarakat mindig a Balatonon töltöttük. Még pontosabban Balatonfenyvesen. A legtöbb pécsi odajárt, s 1966-ban az ősök megvették az első nyaralót. Ott léptem mezítláb meztelen csigába, és ott tanultam meg szintén mezítláb járni forró aszfalton, vasúti síneken és kis kavicsokon. Unalmas, vagy a nagy nyugalomtól unalmasnak tűnő nyarak voltak, mígnem kamaszkorom beköszöntvén, már a barátaimmal nyaralhattam, és hülyéskedhettem a közben felépült faházunkban. Nem bírtunk magunkkal. És folyton szólt a zene. Apró momentumok. Biciklivel mentünk be a vízbe, éjszakánként végigaraszoltuk a kisebb utcákat biciklin, és közben a kedvenc dalainkat énekeltük repedtfazék stílusban. Nem nagyon érdekelt minket a nyaralni vágyók nyugalma. Egyik éjjel a szomszéd faluból egy buliból hazajövet valamelyikünk megállt a telkünk közepén, majd finoman eltántorgott a kerítésig, és ügyesen átrókázott a szomszéd telekre. Sejtettük, a murci árthatott meg neki, amit persze jó alaposan megdöntött éhgyomorra. Olykor egyedül maradtam napokra, vagy apával töltöttük kettesben az időt. Szorgoskodott a ház körül, s ha épp nem akadt tennivalóm, csavaroghattam kedvemre. Bejártam az egész déli partot, abban a reményben, hogy valahol majd csak ráakadok a barátaimra. Teljesen kiszámíthatatlan volt, mikor ki van épp ott, vagy hazautazott már. Egyik délután ráleltem Andrásra Lellén. A kerthelyiségben ücsörgött közel az állomáshoz, az asztalon csapolt sör, és épp azon nyavalygott, bár nem volt túl tragikus a helyzet, hogy miért adnak annyi habot a sörhöz. Kérdeztem, miért nem iszik üveges sört. Mert ahhoz nem adnak korsót, és abból esik olyan jól, ebben a rekkenő melegben. Kisvártatva rájött a megoldásra, jobb kézzel belenyúlt a korsóba, nem túl mélyen, csak a hab aljáig, majd megmarkolta, kimerte a fölöslegesnek tartott díszítést a sör tetején, és elégedetten nyugtázva, hogy maradt azért még egy kevéske hab, de csak papírvékonyságú, egy hajtásra kiitta. Ilyesmik jutnak eszembe a végtelen nyaralások idejéből, meg az ostoba házibulik, a kiscsajok, és a tönkrement halak, melyeket nem akartunk megpucolni, mindig a másikra várva, hogy végezze el ő a piszkos munkát, mi csak egyszerűen éhesek voltunk, és burkolni akartunk, lángost, palacsintát, és az élet napsugárral bevont mosolygós és visszavonhatatlan perceit. Ilyenkor mindig a KFT jut eszembe, meg a Balatoni nyár, a maga kissé giccses refrénjével, és pontosan nem tudom, mi múlt el a kamaszkorunkon kívül, vagy azzal együtt.

A nyár elmúlt, sok nyár lepergett, jött az ősz, majd a tél, végül a lassú öregedésből felnőttkor lett, angyalbőrt húztunk, de nem volt szárnyunk, és folyton visszatartott a törvényes nehézkedés. Az év 1982, az évszak tél, karácsony este, a helyszín Pécs, Szendrey Júlia utca, nem messze a házunktól. Civil ruhában söpröm, komótos járással a frissen hullott, de már olvadó havat. Enyhe déli tél. A fülbevalómat igazgatom, nemrég raktam be, az ősök nem tudnak róla, csendesen lázadok, vagy divatozom is tán. Fülem nincs kifúrva, ez csak egy karika alakú klipsz, könnyű behelyezni. Célom a Dóm tér, találkozni a többiekkel, az éjféli misén. Még mindig nem hiszek, csak a szeretetben, a barátságban. Ez van. Ez volt. Valamit halkan dúdolok. De mit? Akkor már két éve is, hogy karácsonyra megkaptam a Loksi-lemezt, rajta a Gondolj rám című dal, talán ezt próbálom énekelni, miközben végigfut előttem mindazok arca, akiket régen láttam, s nem biztos, hogy most ott lesznek. Szomorú vagyok, pedig a szabadságomat töltöm, a sereg sem olyan elviselhetetlen, és mégis. Nagyjából rendben csordogál az életem, szeretteim élnek, kedvesem nincs, de majd lesz egyszer, most legalább nincs, aki majd nem vár meg, hogy leszereljek, visszatérjek. Az egyik dalról eszembe jut egy másik, de csak a refrén, melyet együtt énekelhetnénk valami nagy-nagy összejövetelen, tábortűznél, gyertyafénynél, vagy csak úgy az utcán: Egy dal azokért, akik nincsenek itt…

Már nem várom, hogy rám gondoljon bárki is, én gondolok a többiekre, akiket ideidézhetek, erre a kis utcára, a város déli szegletén, közel a lüktetéshez, miközben lehajolok és egy-egy hópihe szemlélésébe fogok. Sietnem nem kell, korán indultam, hogy időben odaérjek, s egyszerre félek a találkozástól, vagy attól, hogy nem találok szinte senkit, aki oldaná egyedüllétem. Szinte mindig minden az egyedüllétről szól. Fekszem az ágyamon, nemrég kerültem ide, sok van még vissza, nem vághatom a centit, és nem is akarom. Túl vagyok egy újabb szolgálaton, fekszem az ágyon, és valahonnan meghallom ezt a dalt Zorántól. Eszembe jut, mennyire egyedül vagyok, mennyire vágyom valaki közelségére, régi szerelmeimre gondolok, vagy arra, aki talán már nincs is, nem vár meg, és akkor ez a dal szinte megríkat, de egyszerre erőt is ad, a szöveget figyelem, hogy elraktározzam, mert érzem, legközelebb, akár szakítana velem bárki, vagy akár csak feltűnne a színen mint lehetséges valaki, ezzel a dallal talán a szívébe lophatnám magam. Míg szól, mozdulatlanul fekszem, olykor lehunyom a szemem is, nem aludni vágyom, csak kirekeszteni a külvilágot, de az egyre nehezebb. Lekeverik, mindig lekeverik, át kell adnia a helyét egy újabb dalnak, amire már nem emlékszem. Csomagolok, pakolászom, indulok zuhanyozni. Még nem tudom, kapok-e kimenőt. Bizonyos emlékek oly erősek, hogy egész a jelenig elérnek, és nem írhatok múlt idejű mondatokat.

S akár hazáig kísérhetne a következő dal, hisz nyolcvanas évek, s amikor megjelent lemezen, még nem, de hamarost katona lettem. „Miért ne?” És miért igen. Az emlék nem konkrét. De történhetett volna így is. Kimenőm van, hát irány a város. Laza öltözet, mondjuk nyár, másfél évbe, tizennyolc hónapba belefér majdnem kettő, a főutcán sétálok, s motyorgom magamban ezt a dalt, mellyel hódítani s talán még komolyan bevágódni is lehet, a hirtelen akarat és a nyitottság himnuszát, és miért ne hinném el, ha ráadásul nő énekli, kis gyöngyök a hajában, és rafináltan zabolátlan, de öntudatos is, nem úgy, mint a szerencsétlen sorsú Janis Joplin volt. Tehát a főutca, s az egyértelmű dal. Nem sorsfordító, de bátorító. Házibulik punnyadt időszakára. El is határozom, de mit, hisz a szabad élet, vagy az annak vélt létezés korszaka még távolabb van. Addig meg csúfos kimenőimről hazatérve hallgatom a lemezjátszón, és a laktanyában fekve várom, hogy felcsendüljön a dal. Miért ne?

Az emlékezés olykor eltéved az idő dzsungelében, ezt a dalt 1981-ben hallottam először egy koncerten, melyre véletlenül vetődtünk ide a fővárosba, és nem is igen értettem, miért. Az első fellépő bandával már akkor sem tudtam mit kezdeni, nyitott füllel, bárgyún mosolyogva hallgattam kísérleti hobbi-zenéjüket, és szokatlanul rossz felszerelésüket látván igyekeztem minél elnézőbben és elfogadóbban figyelni tevékenységük minden egyes percét. A Szerelem csak később vált fontossá. A ki tudja, hányadik elutasítás és a katonaévek után. Igen. Addig csak mosolyogni vagy cinikusan röhögni volt erőm, a szövegen és a banálistól az eksztázisig fokozott előadásmódon. Végül annyi meghurcolás után kijött a nagylemez. A bakelit. És természetesen megvettem. Magára valamit is adó hétköznapi, lila ködös csávó polcáról nem hiányozhatott. De többszöri hallgatás után megfogott, és egyszer csak ráéreztem, mit nekem kínlódás, viszonzatlan érzelmek, meghallgatom, és helyreáll a világ rendje. Úgy voltam én ezzel a klasszikussá vált szösszenettel, olyan viszonyba keveredtem vele, mint Alvy Singer a dodzsemmel gyerekkorában. Ha kitört rajta az égedelem, csak beültették egy ilyen kis ütközős kocsiba, s azzal a dolog el is volt intézve. Minden egyes szerelmi csalódás után csak feltettem a lemezt, és a dolog azzal el is volt intézve? Nagyjából. Konkrét emlék az nincs. A koncert után hazamentünk, a kocsiban meleg volt, bennem még ott zümmögött ez az elsőre is megjegyezhető dallam. Eljegyeztem magam a megnevezhetetlen zenékkel. Azóta is. De ha az emlékkép közepén megfordulok, mintegy belefordítva tekintetem a magunk után hagyott látványba, életem legnagyobb szemétkupacával találom magam szemközt. Én voltam? Mi voltunk. Mindegy is… De akkor mégis köpni kell… Hisz minden oly banális, semmi sincs a helyén, még a szerelem sem. Emlékezni sincs kedvem néhány percig…

Lakott abban a városban egy fiú. Nem ott nőtt fel, olykor mintha idegenként ténfergett volna a többiek között, mi azt hittük, kicsit nagyon magának való. Fura dolgai voltak, de mindenki nagyon szerette, segítette, egyengette az útját. Mondták, nagy tehetség. S akkor egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, jön a hír. Meghalt. Öngyilkos lett. Senki nem érti az okát. Én sem. Talán nem ismertem elég jól. Talán nem. De ha Kispál és a Borz-dalokat hallok vagy hallgatok, mindig ő jut eszembe. Nem tudom, szerette-e őket. De a halála körülményei és minden összekapcsolódik vele és a Fűben alvó című dallal. Ha van kedvenc dal Kispáléktól, akkor ez tutira. Gyönyörű szöveg, elkeserítő, de mégis tartást adó refrén, és annyira, de annyira személyes. Mintha megszólítana, és mintha megszólítaná azt a magányos fiút is, aki mindig mosolygott, és csak a halála után derült ki róla, jó néhány a képet árnyaló titok. Hogy például érdekelte a lovagkor, vagy hogy olykor verseket írt. Én legalábbis nem tudtam. Sosem volt, ahol lennie kellett volna. Mindig időn és téren kívül helyezkedett, de valaki mindig visszarángatta a saját érdekében. Pedig, ha tudná. Egyszer jóval korábban egy balatoni nyaralás alkalmával elaludtam a parton, a fűben. Nappal volt, félárnyék. Egyórányi alvás után felébredtem, s minden olyan ködös és elmosódó volt körülöttem. De nem így képzelem. Hanem estét és hajnalt gondolok a megfelelő időpontnak, estét az alváshoz, és mikor rátalálnak, hajnal lehet. Mondják, vele is így történt. Felment a hegyre, és kioltotta élete folyását. A sziklák között a fűben hevert, mikor rátaláltak. De nem aludt. Szóval ő halott volt. Nekem azóta mégis ő a fűben alvó. S mintha a dal is később született volna. Szeretném azt hinni, hogy talán ő ihlette. Nem a halála, csak a személyisége. A lénye. A kiolthatatlanul lovagias emléke.

Nemcsak mert Kispál és a Borz-dal a következő is, de időben meg is előzi, ráadásul erről is eszembe juthatna ugyanaz a személy. Évekkel a halála után írtam az emlékére egy verset, és a mottót ebből a Tejjel kifli című dalból emeltem át. Ez volt az első számok egyike, melyet élőben, koncerten is hallottam tőlük. És újra meg újra átéltem a magány, a folyamatos egyedüllét szorongó állapotát, ami akkor is megvan, ha valaki maga választja, hogy igenis egyedül legyen. A legélesebb kétélű tőr, egyszerre rezignált és ironikus. Amikor az előbb említett verset írtam Gili emlékére, akkor is ez ment a magnóban. Sütött a nap, egyedül voltam, szeretteim valahol a városban, a részletek elmosódtak, csak az éles, hogy otthon vagyok, egyedül, szól ez a dal, és én írom a verset, egy rég elfeledett szöveget próbálok emlékezetből újraírni, és küzdök, akár a dal hőse. A vers megszületett, de nem jelent meg, és most sincs kéznél, hogy idemásolhatnám. Minek is, nem ő a fontos, hanem a körülmények, az okok, amiért megszületett, a vers és írása csupán méz volt, keserédes, erős méz, hogy összetartson a hiány végtelenül hosszú pillanataiban, mert bár ott van a szerető család a háttérben, de ott rejtőzik az így-úgy elment ismerősök, cimborák, barátok sora is. És már telefonom is van, nem kell a sarokra kiszaladnom, de nem is ez a lényeg, 2 Ft-ból úgysem lehet lebonyolítani egy olyan beszélgetést, mely oldaná a bánatot, a magányt, ezek a részletek nem időszerűek, de a hangulat, melyet a dal hordoz, marad végérvényesen átélhető, és örök gyógyszer, még ha nem is kell. Afféle sokkterápia. Kiderül, mennyire kevés és mennyire sok is egyszerre önmagának az ember. Szeretek egyedül lenni, de csak ha én akarom, ahol én akarom. Nem ragozom tovább. És eszembe jutnak még a gyerekkorom reggelijei. Tej kiflivel vagy kifli tejjel a büféből pár forintért. A nagyszünetben pedig apám szendvicsei, az volt a tízórai ideje. Mi mindent el nem indíthat egy dal az emlékezés kanyargós útján, különösen ha engedjük.

Példának okáért ülök a tv előtt. Valami ifjúsági műsor megy, ahol mindig el lehet csípni egy-két jó videoklipet. S jön az időszerű sztár. Nem, nem az. Kicsit szomorkás a dal, szépen folyik a dallam, a szöveg bohókás, szinte már költészet. Hamar vége. És tudom, vadászni fogok rá, megkérdezem mindenkitől, hallotta-e, és eleven módon becserkészem. A Rák jegyében születtem, és bár tudom, hogy az aszcendens a fontos, e tényre legalább annyira nem figyelek, mint ahogy babonás sem vagyok, bár szeretek sok mindent szerdán intézni. Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb jó dolog szerdán történt velem. Így tehát kineveztem szerencsenappá. Ma is az van, amikor ezt írom. A dalt szombaton hallottam. De biztos nem áll az égen sem eleven, sem telihold. A csapat neve is ez. Eleven Hold. Milyen ívű pályát lehet befutni egy ilyen névvel, tűnődöm, miközben hallgatom a lemezük. Mindegy is. A lemez is jó, meg ez a semmilyennek beállított dal is. Nézek ki a fejemből, egyszerre vagyok felnőtt, és egyszerre vagyok gyerek, gyereknek túl bölcs, felnőttnek túl sérülékeny. Vagy fordítva? És reménykedem, hogy ezentúl is lesz telihold, és eleven élet előtte és utána is. Történet meg nincs, csak a keserédes dal hallgatásának ténye és a rácsodálkozás örömének emléke. Legyen elég ennyi.

Ha holnap folytatnám, kiagyaltabb lenne, mert aludnék rá egy napot, és megszületne talán a logikus, de nem feltétlenül természetes megoldás. Mi is lehetne a 11. dal? Nem rangsorról van itt szó, hanem az emlékezés sajátos működéséről, irányíthatóságáról, vagy arról a furcsa rendszerről, mely sorba állít tizenegy dalt. Ének- és zenedarabot. Csak annyit tudok, hogy nem lehet zárni valami nagy giccsel, sem olyannal, amitől még mélyebbre kerülhetek. Az Európa Kiadó koncertjein nem sűrűn fordultam meg, ezt a valamit mégis ott hallottam először. A szövegből alig értettem valamit, várnom kellett, míg hozzájutok egy elfogadható stúdióban készült változathoz, s meg is kaptam mindjárt az első lemezükön. Ha poénkodni akarok, az első asszociáció egy vicc. Kohn arra kéri a jó Istent, hogy segítse egy lottó öttalálatoshoz. Az Úr meg visszaszól, hogy jó, de legalább adjon fel egy szelvényt. Én is így vagyok, csak fordítva. Hallgatom ezt a dalt, és el tudom magam helyezni a nagy mindenségben, továbbá az is eszembe juthat, milyen kicsi vagyok. Meg az is, milyen kétségbeesetten éneklik a szöveget, akár a fába szorult féreg, s mennyire kiabálunk, hogy kikecmeregjünk szorult helyzetünkből, s mindig egy jelre várunk. Olykor kedvem volna átírni a refrént, miszerint: Küldj egy jelet bentről kifelé. De ettől függetlenül pontosan emlékszem, hogy csüggeteg állapotomban mindig mozgósítani tudott ez a dal, a szövege, a dallama, a lendülete. Egyszerre kérő és követelő, vagyis egyértelmű belépő egy lottó ötöshöz, de persze nekik sem jött össze igazán. Pedig ez a lemez, rajta ez a darab akkor nagy durranás volt. Élvezhető minőségben szólalt meg az Európa Kiadó. De hihetetlen jó volt a befüggönyözött, sötét szobában Menyhárt Jenő elkötelezetten kétségbeesett, mégis harcias éneklésére, szövegmondására kiugrálni magamból a feszültséget. Elmúlt. Úgy tűnik, lejárt a bakelitlemezek kora, és kazettákat sem nagyon hallgatok már. Vagy én öregszem, s velem a körülmények változnak, meg a földrajzi környezet, mely meghatározza magatartásom és viszonyom a zenéhez. S mennyi dal van még, mely mérföldkő lehetne az életünkben. Az enyémben, másokéban. S mindenkinek más és más 11 dal rezeg az emlékezet hallójárataiban. Holnap talán másikakról kezdenék írni. De az emlékezés a folyamatos pillanat műve.

Budapest, 2006. augusztus 23.