Gángoly Attila

Felnőttmese

Megtorpant az ódon ház előtt, fülelt.

A levegő mozdulatlan tömb volt, kormos felhők tapadtak az égre. Nyugat felől olyan hang gurgulázott, ami csak a hétfejű sárkányé lehetett.

„Hol volt, hol nem volt…” Mikor a lakásba rontott, mindent gondosan bezárt. „…volt egyszer egy próféta.”

Gyönge mellét vad izgalom düllesztette. Kevésen múlt, hogy szobája közepén orra nem bukott a feltornyozott papírhegyben: Biblia, Korán, Tao Te King, Tibeti Halottaskönyv.

Tudta, hogy itt a végítélet. Nemhiába bíbelődött annyit számmisztikával, kuksolt a levéltár mélyén, böngészett középkori, egérrágta pergameneket: lám, most helyükre csúsztak a dolgok. Az időközben eleredő zápor sustorgása új vízözön gyanánt zúgott kajla fülében. Mindeddig Beethoven-szimfóniákat hallgatott; immár ócska lemezjátszóját is a szemétdombra vetheti.

Mélyet lélegzett, akár az ópiumszívó, s csakhamar megpillantotta a világot romba döntő hullámok fenséges hömpölygését.

Noha menekülnie kellett volna, csapdába esett állatként kerengett az odúban, ahova három hónapja költözött. Akkortájt vált szokásává, hogy egy palack bor mellett óraszám eltöprengjen az élet értelméről, a mindenségről és a halálról. Többé nem kereste föl a kórház fehér köpenyes, pökhendi urait sem. Szürke eszközemberből filozófussá vedlett…

Bár nagy robajjal eresztette le a redőnyt, a vihar szeme bebámult a réseken. Tenyerét fülére tapasztotta, de mintha levegőből lett volna a keze. Végül kalapácsot kerített, halszálka formájú szögeket, s a kamrában lelt hulladék fával bedeszkázott ajtót-ablakot.

„Hol volt, hol nem volt…” Míg cserepes ajkai a legszebb mesét kezdték mormolni, töltött magának egy pohár barackpálinkát. „…túl az üveghegyeken…” Szembogara lázasan szikrázott, akár a képzeletében élő pokolbéli szörnyeké. „…az Óperenciás-tengeren is túl…” Telt-múlt az idő. Egy pókot fürkészett a homályos sarokban, vaksi nyolclábút, amely az apokalipszis ellenére rendületlenül szőtte hálóját. Odakünn az égiháborúban utolsó rohamra indultak az elemek. „…volt egyszer egy…”

Lassan elcsöndesült a vihar, a nap is kisütött, és aranyosan csillogó nyílvesszőket lőtt az anyaföldbe. Bárányfelhők siklottak az égen. A sűrű párát lehelő televény fölött hószín galambok vitorláztak…

*

Másnap, minekutána a deszkákat lefeszegette az ajtóról, csalódott képpel cipelte vissza a könyveket az antikváriumba.

Ezután csak sportújságot olvasott, s újra eljárt az ideggondozó fehér uraihoz.

Apróságokról beszélek

Az arány módfelett fontos valami. Az arányérzék nemkülönben.

– A világ nem más – magyarázta nekem egyszer feddő hangsúllyal a szomszéd filozófus, üresfejűségem fölött méltatlankodva –, mint tulajdon alkotóelemeinek egymáshoz való viszonya. Ha e kényes egyensúly felborul, odavész minden. Széthullanak a támpontok. A végeredmény már egy másik világ, egy másik univerzum… belegondolni is szörnyű!… egy másik viszonylat lesz. Idegborzoló eszme… Érted már? – faggatott végül, képén égig érő fölénnyel.

Dacosan hallgattam.

A viszonyokról és arányokról én is tudtam már egyet s mást. Eszembe jutott, hogy kerek tíz esztendővel azelőtt hetekig nyomtam az ágyat – előbb a kórház nyikorgó vas-szörnyetegén, majd otthon, az anyai kezektől fölpúpozott dunna alatt.

Akkortájt ilyesféléket vetettem papírra:

„A mi városkánkban minden parányi. A házacskákban emberkék élnek. Szobácskáikban szekrényke, asztalka, ládikó stb.”

Egy másik irkám gyűrött lapján pedig a következő talányos bejegyzésre bukkanhatott (volna) a kutató:

„A kisiskolában kisdiákok ülnek. Az akadémiácskán tudósocskák… Mindenek fölött a Jóistenke lakik.”

Most már bevallhatom, hogy hosszú éveken keresztül pápaszemes elmeorvosok és lengő szakállú nyelvészek vitatták az esetemet. Még furcsa, kiejthetetlen nevű folyóirataikban is cikkeztek rólam. Példának okáért egy száz oldalra rúgó értekezés, mely a legnevesebb szaktekintély tollából származott, úgy festett le, mint olyan lényt, akinek holmi titokzatos (testi vagy lelki) megrázkódtatás következtében összezsugorodott a világszemlélete.

…Nos, szerencse vagy sem, azóta rég kigyógyultam e betegségből – melyre az orvosi irodalomban semmitmondó latin nevet aggattak, hogy szélsebesen elfeledjék –, mióta egy tivornyán, borosflaskójával ágálva, nagyhangú bácsikám másodszor is főbe kólintott.

A világ nem más, mint tulajdon alkotóelemeinek egymáshoz való viszonya. Ha e kényes egyensúly felborul, odavész minden. Széthullanak a támpontok. A végeredmény egy másik világ, egy másik univerzum, egy másik viszonylat lesz… Érted már?

A rókaszelídítő

„– Jó napot!…

– Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.”

(Antoine de Saint-Exupéry)

Alkonyodott.

A kis herceg meg a róka a Szahara kellős közepén botlottak egymásba. Mindketten visszahőköltek.

– Hát te ki vagy? – kérdezte szorongva a reves szőrű, beesett horpaszú róka.

A kis herceg bemutatkozott, majd hogy izgatottságát titkolja, a körmei hegyén meg-megcsillanó kozmikus port kezdte nézegetni; a ravaszdi is egykettőre elvakkantotta a nevét.

Csönd támadt (minden mesében vannak ilyen halálos, megmagyarázhatatlan csöndek).

– Mondd csak – kérdezte aztán nekibátorodva a róka –, milyen érzés kis hercegnek lenni?

– Csodálatos – füllentette a kis herceg, e kopottas ruhájú csillagközi vándor. – Hát rókának?

– Rettenetes. Komisz idők járnak mostanában a vörös bundájú állatokra. Tudod, a vadászok… – Azzal a róka megmutatta testén a sörét szaggatta sebeket. Szemének tükrén, mely gyulladástól volt véres, vad hajszák emléke hullámzott át.

Megint hallgattak egy sort.

– Akkor miért nem vagy vulkán? – faggatódzott a következő percben a kis herceg. – Vagy parányi bolygó? Esetleg világűr csillaglámpásokkal?

– Mert azok holtak, én pedig élek – felelte bölcsen a róka.

– Lehetnél hermelinpalástos király is, trónszéknyi birodalommal. Vagy üzletember, aki komoly képpel folyvást csak számol. Vagy iszákos – sorolta a kis herceg, s a homlokára csapott. – Ez az! Miért nem vagy iszákos?

– Nem tudom – mondta a róka nyugtalanul. Tekintetében fölszikrázott a vágy, s kicserepesedett nyelvével megnyalta a szája szélét. – Ezen sose gondolkodtam. De… azt hiszem… még lehetek…

*

Így segített a kis herceg mindenkin, akin csak módjában állt.

(Tudvalevő, hogy hitt a rózsanevelés és a bárányszelídítés eszméjében. Vakon bízott a vulkánpucolás sikerében is. Hogy minden tisztává varázsolható ezen a világon. Bizony, olyan angyalforma lény volt ő is, akár a Hitlerjugend vagy a Komszomol lelkes, csupa szív ifjai. És még sorolhatnám, de elpárolgott a kedvem. Amiképp a kis hercegé is elpárolog majd, ha veszi a fáradságot, és az önpusztítók konokságával fölnőtté cseperedik…)

„Azzal visszament a rókához. – Isten veled – mondta.

– Isten veled – mondta a róka.”

Az emberevő utolsó lakomája

Az emberevő maga a szerző, aki irodalmi lakomáin jó vagy rossz szájízzel rágja meg a világ által feltálalt fogásokat. Nehéz teher az emésztés: a zsíros falatok lehúzzák a gyomrot. Kéz, toll és lélegzet csak ritkán emelkedhet a papír fölé… Ám a lakomák végén mégis új fűszerezéssel kerül vissza minden egyes fogás telhetetlen tulajdonosához, a világhoz.

Most pedig következzék egy rendhagyó déltengeri történet:

Valamennyi őslakó tudta a szigeten, hogy a törzsfőnök nagyétkű. Volt nap a teremtés szégyenére, amelyen két tengerészt vagy három hittérítőt is bekebelezett; utána ideig-óráig nyugalom honolt a festői tűzhányók alatt.

Nem csoda, hogy a vitorlás hajók kapitányai messze elkerülték a korallzátonyos partot, s a Missziós Társaság is lemondott a vademberek megtérítéséről. Gyanítani lehetett, hogy az európai látogatók e hiányából előbb-utóbb baj származik…

S bár békésen hajladoztak a kókuszpálmák, a szigeten csakugyan nem stimmelt valami. Hol a lagúna fövenyéről tűnt el szőrén-szálán egy alattvaló, hol a dzsungel falta fel bennszülött vándorát.

– Mindörökké, ámen – dörmögte folyton újsütetű szavajárásával (ábrázatán az öncsalók kenetteljességével) a törzsfőnök, aki ezalatt egyre csak hízott. Ám mire megindulhatott volna személye körül a suttogó szóbeszéd és célozgatás, akár a sziget rossz lelkiismerete, magára maradt királyságában… Kutyaszorítóba került: vagy egyszer s mindenkorra lemond kedvenc eledeléről – amit rühellt volna megtenni –, vagy nyeli az éhkoppot.

Pár napig sóvár tekintettel bűvölte a látóhatárt, hátha fölbukkan egy kereskedelmi hajó a vízsivatag peremén. (Reménye szerint francia, mert a fanyar angolok valahogy íztelenebbek voltak.)

Aztán rosszul lett, verítékezett, szédült, majd elvesztette a térérzékét, s minduntalan nekiment a kőszikláknak, pálmafáknak. Egyszóval, orvosi nyelven, a kannibalizmus elvonási tünetei mutatkoztak rajta. Bizony, már a Missziós Társaság aranyszájú, ámde vékonypénzű hittérítőivel is beérte volna, a szemhatár azonban üres maradt.

…Végül egy nap gyomra követelődzésének nem bírt tovább ellenállni, s elrágcsálta csemegéje legféltettebb darabját, melyhez közel és távol – uralkodói gesztusként – még úgy-ahogy hozzáférhetett.

Sótlan vagyok, volt az utolsó gondolata.