Gyimesi László

A törzs sehol

A tó partjára harcosok jöttek,

Kardokat dobtak isteneiknek.

Ősi csontok mocorogtak

A sárgán borzongó homokban,

Várták a napmeleget. Vágytak

A fröccsenő vér pirosára.

Legendák ideje volt, igen,

Mítoszokkal viselős kor,

Hegyek zarándokútjain

Ébredt az ének, a most is hangzó.

Dárdák hegyén tízezer csillag,

Holdcsótár büszke lovakon.

Először akkor születtem én is,

Kelta anyám felmutatott a napnak,

Pólyába burkolt: puha felszélbe,

S vártuk a törzs visszatértét

A bazaltkúpok felől, vadmezőkről,

Szarvasok halálos erdejéből.

Dörögtek az évtizedek, kampós

Botomra támaszkodva meghalni

Mentem a hegyekbe, a törzs sehol.

Aztán megszülettem másodszor is,

Latin anyám a Marsnak ajánlott,

De én Mithrászhoz menekültem.

Legendák ideje volt, igen,

Mítoszokkal viselős kor.

Távoli földön szolgáltam Cézárt,

S ott marasztott a lótuszkehely,

Hírem se tért meg Pannóniába,

Rozsda ölte a bölcsőmhöz döntött kardot.

Megszülettem aztán harmadszor,

Negyedszer, talán hetedszer is,

Hun, germán, avar vagy szláv anyától,

Dalmát hölgytől, magyar menyecskétől.

De a törzs mindig elmaradt valahol,

S a tóba vetett kardokat elfeledték.

Itt állok utolsó halálom küszöbén,

A törzs sehol, és sehol a kardok.

Próbálok énekelni, ej, dehogyis félek,

Mitől félhetnék, enyém a világ!

De a nap, a szél, a dárdacsillagok

Havat halmoznak elbotló szívemre.

Állok a tónál, mint álltam egykor,

Úgy állok, mint álltak ők is egykor,

Várom a felbukó kart, benne a kardot,

Vagy nem is a kardot, a kart csak,

Magát a csobbanást, az ígéretet,

S a visszatérő törzs csörtetését, igen.

Bartók az orfeumban

Láz sokszorozta szemében a fényt,

Hánykolódott a madárcsontú ember.

Adyt kell megkeresnem.

Zoltánka, kiszabadít engem?

Rám zárta az ajtót, s elment lázasan.

Várjon, előkerítem!

Lesz maga juszt is az enyém!

Kiló festék mögül Brünhilda ásít:

Pezsgőt iszom, maga meg fázik!

Barátok is lehettünk volna.

Én hazakísérném, mester!

Maga ismer engem?

Ha nem vagyok ott, s Ön zongorázna,

Ki sem nyitják a termet.

Én Ady Endrét kerestem.

Ő meghalt. Nem lehet. Nekem elhiheti.

Én szavakkal bűvészkedem,

Ön Isten igéivel,

Bandink mindkettőnknek beintett,

S vesztett. Elvesztett mindent.

Szép vagy, gyönyörű vagy…

Maga vacog, szerintem

Menjen doktorhoz menten!

Adyt kell megkeresnem.

Nézze a móc esztenát,

Meg a mórok faluját,

Ő sétál ott.

Odaát.

Engedje, elkísérem.

Dicsőség néked, égi tűz!

Dicsőség néked, tiszta szél!

Dicsőség néked, zsenge víz!

Dicsőség néked, föld, anyánk.

Cserélgettem a priznicet,

Egyszerre csak: hova lett –

Keresse meg, könyörgöm, még ma,

Nem lehet messze, olyan vézna…

Ön művelt úr, polgár, nagy zenész,

Ő meg csibész volt, pózos, vers-vigéc,

Jó, zseniális, de mégse értem.

Érti, nem érti! Taníthatna még bőven.

Ő tudja, mi hiányzik belőlem,

Persze, ő is tanulhatna tőlem.

De meghalt, mester, már el is feledték.

Potyog a szó, potyog a festék.

A halhatatlan, bocsánat, Ön marad –

S Ön nem való ide,

Ez a magyar salak.

Az ő népe Dózsa Györgyre éhes,

Az öné hazatérne az ősi egészhez.

Ön tudósként nyúl a Nap szívéhez,

Míg ő csengő kaszapengét élez.

Megleltem, egy bohóccal kesergett

Az orfeumból, aztán cigányozni mentek,

Húzatták sorba, jaj… A micsodát?

A Szigetinek írt rapszódiát?

Banda, bársonyt a hangszerekre!

A prímás meghajolt,

Kezét a cimbalmos vállára tette,

Elsüllyedt minden akadémia:

Cimbalomból szólt a mesterzongora

Ahogy Szigeti úrral bazsevál,

Kihallgatózzuk, instálom, csupán

Hogy Ady Endre tekintetes úr?

Ő rég járt erre, Váradon vadul,

Az, tudja, most Románia –

Nehezen térhet mindennap haza.

Van neki, van neki kilenc szép szál fia,

Lépteik zajától most ébred Dácia.

Pára leng, a szűrt zenét

Hajnal itatja át.

Hegedűt még! És zongorát!

De mester, a láza! Itt a barátja,

Várja az orvos, a jó meleg ágya!

Gyerünk, vissza az orfeumba!

Ady még vár, nehogy elunja!

Beszélnem kell vele.

Azazhogy kellene. Mert félbehagytuk

Egykoron, bután…

Benézzek holnap? Jöjjek holnapután?

Pezsgőt, ha kérne. Én nem beszélek félre.

Ő tudja jól, mi hiányzott belőlem,

S úgy félek tőle, ahogy ő fél tőlem.

Hódolat Maxwellnek

egyszerre két ajtón szállsz le

     a villamosról

s két városba jutok egyetlen időben

    de ez se biztos

megrázod fejed

    hajdani sörény maradéka gyászol

hol is van a földem

    te vagy vagy én vagyok

gulyásleves fő

    veri a készülő tavasz szagát

megérkeztél és sosem érkezel meg

    verem az ajtót

beeresztesz beeresztelek

    vagy magam engedem be

sorban egymás után

    egyszerre mégis