Czigány György

 

Három Liszt-motívum

 

A huszonhét esztendős Széchenyi írja Lovakrul című értekezésében: az, aki életében gyümölcsfát nevelt, a föld alatt is csendesebben fekszik.

Gyümölcsöző hagyománya van családunkban a lovak szeretetének, gondozásának és persze ügetésnek, vágtának, ugratásnak! A Hidász utcai műemlék lovardában unokáim: Zsófi és Matyi dédapjaik egykori nemes edzéseit éltetik tovább, édesapjukkal pedig együtt költik két ló (az immáron mesekönyvben is olvasható) Csoda és Kósza kalandjait… Nem tudva, hogy Buddha is egy fehér lovon hagyta el otthonát, Mohamedet pedig fehér lovon várják vissza, s hogy Zakariás látomásaiban sárga, vörös, fekete, fehér lovak száguldoznak, míg a Jelenések könyvében a „Hűséges és Igaz” jelenik meg fehér lovon. Elegancia és szigorúság van a paripákban Paul Valéry szerint – hogy a művészetek világában megfestett, kifaragott, versbe és prózába foglalt, zenébe szólított világhírű lovak seregét most ne is soroljam. Szeretjük a „nyihahák országát”, s nemcsak Swift álmaiban, itt és most Magyarországon is, ahol jól tudjuk, hogy a lóra kötözött, kétségbeesetten vágtázó Mazeppa Liszt zenéje által nemes hős lett, a meghurcolt művész modellje, aki végül egekbe emelkedik a porból…

Csodálni érdemes talán számítógépet, de ámulva, gyönyörködve ölelgetni csak lovat lehet, beszélgetvén is vele önzetlen-szép, méltó barátságban.

Ezért van szüksége unokáimnak, egész családunknak a lóra. Ha közös munka után elköszönünk tőle, még nézzük egy ideig, ahogy ő néz bennünket, állunk a nagy barna szem jóságos fényében. Mottónak pedig csak írjuk fel az istálló falára: állatok szemében tükröződünk, nézésük majdnem az angyaloké, ártatlanságuk verőfényében járunk sóvárogva, szégyenkezőn.

 

Apollinaire „rajz-versében” szökőkút vízsugarai hajladoznak: szavakból vannak, verssorokból. „Ó, ég felé szökellő emlék” – s egy másik ág e víz-játék fűzfa képeiből: „sír a szökőkút is felettem…”

A természet tüneménye az izlandi forrás, a gejzír, s művészetek ihletője a városok, kastélyok költői adománya: a szökőkút.

Respighi zenéje harangszót, lombsusogást, madárcsicsergést is társít a Villa Medici kútjának alkonyi csobogásába. A víz játékát örökíti meg Ravel zongoradarabja. Debussyé pedig az Alhambra víz-medencéinek holdfényes villódzásaiból fakadt: Este Granadában.

De inspiráló előzménye mindezeknek a Villa d’Este szökőkútjai: szinte huszadik századi már ez a vízi-zene Liszt romantikus zongoráján.

A nyugalom fáradhatatlan lendülete épül, omlik a szökőkút természetében, a monotónia dinamikája él, a csendesség zsong benne. Mint rózsafüzért suttogó apácák hangja, szelíd erő, türelmes szárnyalás, lendület a mozdulatlanságban. Szakadatlan újjászületés: boldog, eleven várakozás.

 

Leányánál, Wagneréknál lakik Liszt Ferenc Velencében, a Palazzo Vendraminban, amikor egy halotti gondola látványa balsejtelmeket, izzó látomásokat kelt benne. Hat héttel Wagner halála előtt írja meg a Gyászgondola első változatát. Az evezőlapát lassú lüktetését sejthetjük e fájdalmas, makacs, monoton zongoradarab egymásra torlódó, felfénylő és árnyékba boruló, kegyetlenül ismétlődő harmóniáiban. Liszt öregkori, modern, végsőkig lecsupaszított darabjait Wagner értetlen nyugtalansággal hallgatta, úgy látszik, lezárult életművén túlra a zseni sem láthatott… A Gyászgondola második, kései megfogalmazása pedig már Liszt utolsó hónapjainak szikár csöndjéből való.

Nemcsak tengert terelő lapát, emberi szív lüktet a Gyászgondola taktusai sodrában, a vízbe vert árnyukon ingó palotasorok kialvó ablakainak kockasötétjében. Szorongó szív hajtja ezt a gondolát, a sejtelem, hogy folyton távolodnak az élők, egyre messzebb vagyunk egymástól, s ha együtt, akkor is eltűnőben. Közel a halál tart meg. Hiszen halottunk mindig karnyújtásnyira van álló időben, akár a hátrahagyott útitáska, melynek csatja ismerősen villan, ha reggel a napfény megérinti. S ez mintha dallam is lehetne, áldott, amit riadt örömmel dúdolunk.