Szepes Erika

Nászajándék

Állok a varia szekrénysor vitrinnek kinevezett, füstszínű üvegajtós része előtt, amelybe a megszámlálhatatlan fölösleges, semmire sem használható ajándéktárgyat bezsúfoltuk, a nagyobb helykihasználás kedvéért olykor egymásra rétegezve, olykor egymásba építve: legalább négy kávéskészlet, pedig már ugyanennyit eltörtünk – hétköznapokon ugyanis, egyszemélyes kávézáskor közönséges üvegpoharat használok –, borospohár-szettek, pezsgős-, pálinkás-, whiskyskelyhek színtelen és színes, metszett és sima változatban – nem fogyasztunk alkoholt –, bonbonière-ek, szalvétatartók, gyertyatartók, úristen, mennyi haszontalanság! Miből tudok én pénzt csinálni?

Merthogy pénz kell. Anyám, a jól sikerült – s mint később kiderült, utolsó – balatoni nyaralás után a kelleténél jobban bízott frissen szerzett, jó kondíciójában, és mezítláb indult ajtót nyitni fiamnak, aki gyümölcsöt vitt neki. Megcsúszott, szilánkokra tört a bokája. Először a Mentőkórházba került – ide szállították a kihívott mentők –, ott megkapta a rutinkezelést: összeszegecselték a bokáját, majd öt mázsa gipsszel tették még tehetetlenebbé: így emelni sem tudta a lábát, és amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy létezik már gipszet helyettesítő, pillekönnyű műanyag merevítő, tizennyolcezer forintért, hallani sem akart róla.

– Ennyit költsek magamra szezonvégen? – mondta maradék humorával, teljesen elutasítón.

Az pedig számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha létezik valami, ami könnyebbé teszi az életét és elviselhetőbbé a már meglévőkhöz újonnan szerzett betegségét, akkor azt ő, aki negyven évig szolgált az egészségügyben, feltétlenül megérdemli. A pénzt majd valahogyan összekaparom. Állok hát a vitrin előtt, és töprengek, mit lehetne értékesíteni ezekből a szekrénytöltelékekből egy bizományi áruházban.

És akkor, az egyik polc legmélyéről előcsillámlott valami: egy szögletes, elnyújtott formájú, finoman csiszolt kristálytál, amit kivételesen szerettem, bár soha nem használtam, mert metszésének mintája nem a szokványos virág, levél, hópehely és hasonló, a kristályba átplántált, anyagszerűtlen matyóhímzés volt, hanem szigorúan geometrikus vonalak, szögletesek és oválisak keresztezései, és ezek metszéspontjaiban ragyogott fel a tálon teljes pompájában a szivárvány.

– Hát mégiscsak itt maradt – nyugtáztam örömmel, mert amikor mindkét gyermekünk elhagyta a szülői házat, mindkettőnek szabad választása volt az itthon felgyűlt többé vagy kevésbé hasznos tárgyak elvitelére, de mindketten, okulva a jól ismert, az évtizedek során érintetlenül maradt, haszontárgynak alig nevezhető kellékek látványából, nem akarták már jó előre terhelni saját háztartásukat. Abban a lakásban, amit lányom örökölt a nagyszülei után, s amelyben hosszú éveket éltek anyámmal kettesben, s amelyben anyám a végzetes bokatörést szenvedte, amúgy is bőséges választék volt mindenféle vitrinekben gipsz-Lisztből és porcelán-Beethovenből, táncoló porcelánbalerinákból és mandolinos fiúkból, „eredeti kézzel festett kínai” készletekből. A lakással együtt viszont szerencsére nem örökölte több generációnak a porcelánokban tárgyiasult giccs-igényét, de van annyira tisztelettudó és nosztalgiára hajlamos, hogy a felbecsülhetetlen állományból csak a valóban egészen silányakat dobálta ki. Fiam szintén örökölt családi házba költözött – bármilyen fájdalmas, de a mi generációnk zömének gyermekei csak a nagyszülők elhalálozása árán jutnak lakáshoz; vajon én kinek hoztam rendbe, újíttattam fel a mi lakásunkat? –, ahol a ház maga egész múzeum, ezt gazdagította fiam a saját kő-, ásvány-, kagylógyűjteményével, lemezeivel, kottáival, könyveivel.

Az elegáns, nyújtott, finoman metszett kristálytál egyiküknek sem kellett.

– Hát mégiscsak nálam maradt – motyogtam, most már nem örömmel, mert messzi emlékek kezdtek eltávolítani a jelentől. – Úgy látszik, az a sorsa, hogy nálam maradjon – ismételtem még egyszer, és a kristálytál metszéspontjainak szivárványos fénye irizáló képeket kezdett felidézni valami régmúltból.

Készülünk az esküvőnkre, ami a társadalom általános megítélése szerint egy nő életének főszerepe – belőlem egyszerűen csak riadalmat váltott ki, hogy népes nézőközönség avatkozzék a magánéletembe. De hát a társadalmi elvárás kötelező, legalábbis olyan emberek számára, akik még nem szabadultak meg a szokásjog vezérelte életformától, márpedig kialakulatlan, körvonalazatlan pályájú, önálló fizetéssel nem rendelkező egyetemistákként még erősen függtünk a konvencióktól, így kénytelenek voltunk nekik eleget tenni. Majdani anyósom közreműködésével törtfehér komplé varrattatott nekem, önmagában csipkés kötött anyagból: kerek nyakú, ujjatlan, alig térdig érő ruha elegáns, hosszított, a szoknya hosszát közelítő kosztümkabáttal – a világért nem viseltem volna, bár volt rá lehetőség, „igazi” menyasszonyi ruhát fátyollal, uszállyal, nyoszolyólánnyal –, a kiválasztott komplé minden más ünnepélyes alkalomra is viselhető volt, viseltem is hosszú évekig, színházba, szilveszterekre, koncertre. (– Hé, Betty néni! – kiáltom oda félig büszkén, félig magamon furcsálkodva, az emlékképemben kattogó varrógép fölé görnyedő, régi kedves varrónéninknek. – Ezt én választottam, és először nekem készül belőle ruha! – Ruhát nem egy alkalomra csináltat az ember – alig hallom Betty néni hangját a nagy zakatolásban –, az a jó választás, ha sokáig tudod használni. – Évtizedes intelmének, utólag rekonstruálom, eleget tettem.) Lefoglaltam a fodrásznőmet szombat délelőttre – délben volt a polgári esküvő a kerületi házasságkötő teremben, és csak szombaton lehetett, mert akkor még szombaton is dolgoztunk-tanultunk, nagy vívmány volt, hogy már csak fél napot –, Nusika megígérte, hogy egy egyszerű fehér nejlonkendőből csavarint egy virágszálat, és azt ülteti majd bele frissen betonkeménnyé lakkozott hajamba. A menyasszonyi ruhához fehér tűsarkú cipő illett, ilyen még addig nem volt a lábamon, de ezzel más volt a helyzet, mint a ruhával: ezt soha többé nem vettem fel. A vőlegénynek nem kellett új öltönyt csináltatnia, volt neki megfelelő, meg inge-nyakkendője is, neki csak a menyasszonyi csokorról kellett gondoskodnia. Akkortájt a színes csokor volt a divat: háromszínű gerberából köttették nekem azt a valamit, amire büszkén és boldogan kellett volna tekintenem, valójában pedig elég kényelmetlen volt a megfelelő szögben, decensen tartani.

A legnehezebbek azonban nem a tárgyi feltételek voltak, hanem az emberi tényezők: a szertartáshoz két tanú szükségeltetett, a menyasszony részéről egy női, a vőlegény részéről pedig egy férfi rokon. A rokonság lényegi tartozéka volt a házassági tanú intézményének.

És a baj itt kezdődött. Apámnak semmiféle nőrokona nem volt, sőt semmiféle rokona nem volt, mindenkije elpusztult Auschwitzban. Apám ezért úgy tervezte, hogy megkéri egykori földijét, gyermekkori játszótársát, Mártát, akivel hajdan négyesben bandáztak: apám, Juliska, a húga, Márta és az ő bátyja. Négyükből ketten maradtak életben: Márta bátyját apám szüleivel együtt hurcolták el és ölték meg. Apám telefonon bejelentkezett Mártánál egy vasárnapra, hogy miközben a balatoni kert felé autózunk, letérjünk a főútról és Várpalota felé vegyük az irányt. Ennek az útnak mindig különös hangulata volt: a gyermekkori emlékek felidézése és a felégetett, hajdani otthon látványa mindig megviselte apámat, de mégis évente legalább kétszer megtettük ezt a kirándulást a múltba. Volt egy derűs pillanata is a zarándoklatnak: útközben megálltunk a már apám gyermekkorában is létezett Csóri Csukában, Csóron. Igazi vidéki vendéglő volt, piros-fehér kockás terítővel borított faasztalokkal, durva farönkökből faragott padkákkal, a mennyezetről – a vendéglő specialitását már belépéskor érzékeltetendő – halászhálók lógtak a vendégek feje fölé, a falon horgászbotok díszlettek, igazán hangulatos volt és addig máshol ilyet még nem láttam. Belépéskor azonnal megcsapott a paprikás hagyma illata, ami szervesen vegyült a tömény halszaggal és a bor, pálinka kipárolgásával, és mindezt jótékonyan belengte a szmog sűrűségű cigaretta- és pipafüst. Apám itt – megítélése szerint – mindig a világ legjobb halászléjét ette, és diós halat rendelt utána, ami szintén hozzátartozott a rítushoz. A diós hal az én táplálkozási szokásaimban is betöltötte a maga helyét, de a halászlét csípőssége és – mivel pontyból készítették – zsírossága miatt nem szerettem. Anyám borjú bécsit rendelt – szintén a megszokott koreográfia szerint – petrezselymes burgonyával és kovászos uborkával.

Emlékekkel és kedvenc ételeinkkel megerősödve érkeztünk Várpalotára, ahol egy szó nem kísérte rituális pillantást vetettünk a hajdani ház, a kert és a zsinagóga romjaira, majd utunk céljához, Mártáékhoz értünk. Márta öröm helyett zavartan fogadott – rossz előérzetem támadt. Nem adott puszit, nem simogatta meg a fejem, csak némán betessékelt a vendégszobába. Vanília- és porcukorillata volt a tisztaszobának, Mártának is, mert legszívesebben vaníliás kiflit sütött, és ez a már majdnem émelyítően édes illat különösen ellenpontozta Márta keserű arckifejezését. Kávét és némi aprósüteményt – közte vaníliás kiflit – tálalt fel, lassan, komótosan, a terítésre kerülő tányérokat még ott előttünk fényesebbre törülte – addig is makulátlanok voltak –, és amikor már végképp nem tudta tovább halogatni a leülést, félszegen lekuporodott a legszélső hokedlira. Királynői termet lehetett hajdan, magas, egyenes tartású, hatalmas hajkoronával, nem vékony, de arányosan felépített test, széles, gyermekkihordásra teremtett csípővel – ottlétünkkor már görbülő hátú, megfakult-megritkult kontyú, fénytelen szemű, tört tekintetű, melles kötényes falusi asszony volt.

– Mártikám – kezdte apám ritka kedves, meleg hangon. – Már jeleztem neked a telefonban, milyen céllal jöttünk, de most élőszóban szeretném neked megismételni. Kérlek, legyél a lányom tanúja az esküvőjén.

– Mikor is lesz? – tette fel Márta, mint egyetlen menekülési lehetőséget, a kérdést.

– Október 18-án, szombaton délben – felelte derűsen apám, és egy kávéscsésze után nyúlt.

– Imruskám, köszönöm a megtiszteltetést, hogy rám gondoltál, de nem tudok elmenni, tudod, fáj a térdem, lehet, hogy meg kell műteni.

– De hát nem kéne járnod, eljövünk érted kocsival – kezdte a meggyőzést apám. – Különben is, addig még négy hét van, javulhat is.

– Meg a vérnyomásom is rendetlenkedik – próbálkozott Márta. – Nem tudják beállítani: hol magas, hol alacsony.

– Mint az enyém – szólt bele anyám vigasztalóan. – Nem kell törődni vele.

– Ugyan, Mártuskám, csupa orvos közt leszel – nyugtatta mosolyogva apám. – Egyetlen rosszullétedre húsz orvos jut!

– De addig is szednem kéne olyan gyógyszereket, amilyeneket az itteni patikában nem kapni.

– Nem gond, mutasd meg a recepteket, mit írtak fel neked, én otthon felírom, kiváltjuk és postán elküldjük – apám ennél készségesebb, szolgálatkészebb már nem is lehetett volna.

– Nem, nem, nem leszek én addig olyan jól, hogy közösségbe mehessek – mondta Márta, fejét olyan mélyre lehajtva, hogy már a kontya is előrebukott.

Apám egyszerre lett nagyon dühös és nagyon szomorú.

– Az egyetlen, az elpusztult húgom helyett kérlek, az ő emlékére – suttogta, szinte maga előtt is szégyellve kifakadását.

– Senki máshoz nem tudok fordulni, akinek köze lett volna a családomhoz. Őhelyette, az ő minőségében kérlek – mondta még halkabban, de éreztem, hogy tovább már nem alkuszik.

Márta hajthatatlan maradt. Apám elszánta magát a végső kérdésre:

– Márta, mondd meg az igazi okot, mert mindaz, amit eddig mondtál, kifogás volt.

– Édes Imrém, hát neked kell magyaráznom, hogy én szombaton nem mehetek se esküvőre, se máshová! Hogy szombaton nekem itthon a helyem, ahogyan azt apádtól tanultam! „…a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot ne tégy azon…”

Apám meglepődött, elgondolkodott, majd így szólt:

– Rendkívüli esetben az apám is előbbre helyezte az emberiességet a rítusnál: „Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint…”, ugye, ezt is tanultad? Meg még a következőt: „ Az igaznak emlékezete áldott…” Én Juliska emlékezetére kértelek. Meggyaláztad.

– Drága Imrém, hát nem érted, hogy éppen az apád emlékezete köt meg? Hogy hozzá akarok hű maradni! Hogy lehet, hogy éppen te akarsz az ő eszméitől elszakítani?

Apám fölényesen, szinte gőggel válaszolt:

– Hát akkor legyen még egy tanítás a Példabeszédekből: „Ritkán tedd lábadat a te felebarátodnak házába, hogy be ne teljesedjék veled, és meg ne gyűlöljön téged.” Nem jövök többet. Nem lesz alkalmad beteljesedni velem.

A tanúválasztás kérdését a szüleim ideiglenesen elnapolták. Majd arra a megállapodásra jutottak, hogy özvegy Weil Emilnét kérik fel, aki évtizedek óta életük útitársa és kollégájuk, röntgenorvosnő volt, anyámnak egy időben főnöke is. Rendkívüli életet hurcolt magában, amit pisze orrú bohócarca mögé rejtett, s mintha szándékosan álcázná magát, mindig hófehér volt a púdertól, amiből rikítóan kivöröslött rúzsos szája. Ha valaki belenézett bohócarcába, láthatta, hogy a fehér púder millió ráncot tölt fel, majd egy idő után onnan kiperegve a láthatóvá vált ráncok mintha még mélyültek volna, vidáman csillogó, világoskék bohócszemét talán sok könny moshatta ilyen áttetszővé. Férjével 1945 előtt illegális tevékenységet folytattak, Emil 10 évet ült Horthy börtönében. 1945 után néhányadmagával elkezdte megszervezni a magyar egészségügyet, ekkor szövődött barátságuk szüleimmel.

Az Emil bácsiról őrzött emlékeim nagyon régiek: karrierjének tetőpontja idején én csak 5-6 éves voltam. Néhány vonását, személyiségének súlyát mégis, ma is fel tudom idézni: ősz hajú, magas, szemüveges férfi volt, nem láttam soha mosolyogni. Mindig egy különös, fekete aktatáskával jött hozzánk, amit kulcsra lehetett zárni. Én addig soha másnál ilyet ne, láttam, és nagy csodálatot éreztem emiatt, s – feltehetőleg ennek hatására – hosszas kérleléssel meg húsz összegyűjtött ötössel kisírtam magamnak egy szintén lakatra zárható – no nem aktatáskát, hanem egy emlékkönyvet, amelyben majdani pajtásaim rózsaszínű és hattyúdalos emlékverseit őrizgettem. A táska olyan volt, mint a bűvészek kalapja: mindenfélét elő lehetett húzni belőle, temérdek papírt, jegyzettömböt, prospektusokat a szüleimnek, nekünk, gyerekeknek valami édességet, nekem egyszer könyvet is: Bodó Béla Brumi Mackóvárosban című művét tőle kaptam, amikor hallotta, hogy egy hosszabb betegség ágyban tart, és már tudok egyedül olvasni. Valamiért nagyon vonzódtam hozzá, pedig nem volt gyereksimogató fajta – nekik nem lehetett gyerekük. Erős, bifokálisra csiszolt szemüvegének kettős fénytörése és a kimeríthetetlen fekete táska, meg a belőle kiemelt ajándékok együttesen a titokzatos jó varázslókhoz tették hasonlatossá. Egyszer meg is akartam lepni egy ajándékkal, amikor vártuk, hogy jön: a Tamás bátya kunyhója akkori kiadásából kopírpapírral átmásoltam a gyermekkorában meghalt, gyönyörű kis Éva profil portréját, göndör fürtjeit sárgára színeztem – arany ceruzám nem volt –, beteg arcocskáját fehéren hagytam, kékes árnyékokkal, és a kopírpapíros rajzot oda akartam adni neki. Soha többé nem láttam.

Most, hogy emlékeimben lapozgatok, a leírottak megerősítésére megnyitottam az Internet memóriáját is: mit tud Ő, a mindenható gép Weil Emilről. Az eredmény leküzdhetetlenül felzaklatott. A gép Weil Emilről soványka életrajzi adatokat közöl (született 1897-ben, meghalt 1954-ben), felsorolja funkcióit, beosztásait, meg egy levelezést, amit annak idején szigorúan titkosnak minősítettek, az Internetre pedig az Országos Levéltár megfelelő szakági része tetette fel. Arra emlékeztem, hogy Emil bácsi évekig washingtoni nagykövet volt, a gép pontosított: 1951 és 1953 között, miközben itthon is voltak funkciói: az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet főtitkára és az Egészségügyi Tudományos Tanács elnöke volt. E két szakmai minőségében folyt az a levelezés, amit valamilyen intézmény nyilvánosságra hozott a világhálón. Az első levelet 1951. április 17-én írta Weil Emil Gerő Ernőnek, ebben panaszt emel Ratkó Anna egészségügyi miniszter munkájával kapcsolatban. Rákosi röviden ellenjegyzi: „Weilnek valószínűleg igaza van.” Újabb bejelentések Ratkó Anna ellen, most már nemcsak Weil Emiltől, hanem az egészségügy más kiemelt kádereitől, és a támadások nem szűnnek 1953-ig. Közben Ratkó többször kapott fegyelmit és más büntetéseket, viszont kíméletlenül végrehajtotta a – tévesen neki tulajdonított és róla elnevezett – „Ratkó-törvényeket”: egy Minisztertanácsi Határozatot, amelynek embertelenségét ő ültette át a gyakorlatba. 1953-ban történt egy olyan esemény, amely fölött – nemzetközi akcióról lévén szó – nem lehetett szemet hunyni: a Nemzetközi Vöröskereszt, az ENSZ közvetítésével, Magyarországon keresztül akart gyógyszerszállítmányt eljuttatni a háborúban álló Koreába. Ezt a készletet Ratkó Anna és Flórián István, a magyar Vöröskereszt vezetője a maga teljes egészében elkobozta és kiutalta a Kútvölgyi Kórház számára. Weil Emil erről tájékoztató utolsó levele után Ratkó Annát 1953. április 16-án megfosztották miniszteri megbízatásától. A történet számunkra akkor ért véget, amikor Weil Emil 1954-ben, tisztázatlan körülmények között meghalt. Hogy felesége és az én szüleim mit tudtak halálának okáról, már soha nem fogom megtudni. Én mindaddig, amíg a Ratkó-leveleket nem ismertem, arra gondoltam, hogy ő is azok közé a legmegbízhatóbb emberek közé tartozott, akik éppen azáltal váltak megbízóik számára megbízhatatlanná, hogy a lehető legjobban teljesítették a rájuk bízott feladatot: rendszerint a leggyanúsabbá tévő „nyugati kiküldetést”. Ez a levélváltás-sorozat mintha még motiválná Weil Emil halálát. Az utókor – késői igazságszolgáltatásként – 1957-ben elnevezte a főváros egyik reprezentatív kórházát, az Uzsoki utcait, Weil Emilről. A kórház bejáratánál látható a Weil Emilről készített profil féldombormű-portré, ami nagyon hasonlít az én emlékképemhez. Vagy csak az a jelenség ismétlődik, amit oly sokszor figyeltem meg magamban, hogy ha valakinek az arcát fel akarom idézni, nem az élő vonások tolulnak elő, még ha napi ismerősökről vagy családtagokról van is szó, hanem valamely fénykép, ami megszilárdult, kimerevített arcot rögzít. Számtalanszor látok fénykép-arcmásokat magam előtt olyankor is, amikor fél órája váltam el viselőjétől. Talán mert a fénykép időtlenné teszi a pillanatot, az élő arc pedig mozgásban van, változik léte időbeli. Valószínűleg Weil Emil emlékeimből kiemelkedő arcát is a kórházbejárat melletti féldombormű rajzolja. Mindenesetre az Internet segített a kőbe vésett arcot egy időre megeleveníteni.

Az esküvőn Weil Zsuzsa bohókás, rózsás mintájú ruhában jelent meg, helyre kis girardi kalappal, és öntudatosan mosolygott. Weil Zsuzsának a szombat szintén sábesz volt, de háborús élményei és férje hamar való halála már régen felszabadították a vallási tabuk alól: természetesen vállalta és köszönte a felkérést.

A vőlegény tanúját könnyebb volt kiszemelni: anyai nagybátyját kérték fel. Én, a Márta nénivel való vita, összeveszés és halálos szakítás után tartottam Ernő bácsi felkérésétől, mert ő is olyan sorsot görgetett maga előtt, amely eltávolíthatta volna ettől a megbízástól: szülei és testvérei, sőt egyik testvérének három gyermeke is Auschwitzban pusztult el, ő maga munkaszolgálatosként tífuszt kapott, kórházba került, és így menekült meg a feltételezhető végveszélytől.

Ha köznyelvünk élne még azzal a stílusfordulattal, amit Homérosztól a 19. századig őrzött a költészet: az állandó jelzők használatával, Ernő bácsi állandó jelzője ez lehetne: Ernő bácsi, aki nem beszél. Merthogy Ernő bácsi valóban nem beszélt, igen-eket és nem-eket mondott, ezen kívül társaságban semmit. Még magánéletéről, új családjáról sem. Amiként Arany János mondja: „Mély hallgatásban torkom elrekedt.” Ernő bácsira ez teljesen igaz volt: keveset szólt és azt is halkan, rekedten. Még annyira sem volt közlékeny, mint szintén szűkszavú apám, aki legalább a felszínen, munkája közben megpróbált beleilleszkedni a mindenkori közegébe. Ernő bácsi nem tett engedményt senkinek – hallgatott. Némasága közben fel nem becsülhető energiával dolgozott – fogorvos volt –, óriási munkabírással és kikezdhetetlen precizitással. A háború személyes eseményeiről apám is hallgatott. Ernő bácsi is hallgatott. Sebeiket feltörhetetlen gipszbe temették be. De mindketten gyűjtöttek mindent, ami a háborúról, a holokausztról megjelent. Az esküvő előtt egyetlenegyszer találkoztak, akkor félrevonulva néhány percet beszélgettek, és, orvul megközelítve őket és elhaladásomat lassítva, kihallgattam, hogy ezekről a kiadványokról esett szó. Az esküvőig azután nem látták egymást.

A polgári szertartás igen figyelmes volt. Minthogy akkoriban két zene közül lehetett választani, Wagner, illetve Mendelssohn nászindulói között, kérdezés nélkül, pusztán születési anyakönyvembe pillantva (az enyémben még ez állt: Singer Erika Judit, vallása izr.) tapintatosan a Mendelssohn-zenét választották.

Ha nehezen is, de felállott az esküvői szertartást végzők kara. Már csak a megfigyelteknek – hadd nevezzem így szegény magunkat, az ünnepléstől mindennél jobban irtózókat – kellett előállniuk. A bevonulás volt a legkínosabb. Lépdelj úgy, mint egy királynő, meg ne botolj abban a lehetetlen konstrukcióban, amit tűsarkú cipőnek neveznek, ami az ujjaidat úgy nyomja, hogy lábfejed háromszögletűvé válik, egyensúlyérzéked pedig úgy felbillen benne, hogy nem győzöd átkozni négylábú majomősödet, hogy két lábra állt – igaz, nem tűsarkú cipőben. Nem ejtheted le a fejedről a lakkal és hajtűkkel tervszerűen belebetonozott nejlonrózsát, fehér kesztyűs kezeddel nem túrhatod szét a vagyont érő gerberacsokrot, nem léphetsz a vőlegény lábára – tűsarokkal! –, belekarolva nem húzhatod le zakója ujját, egyszóval egyszerűen, természetesen tegyél meg 50 métert. Nem tudom, hogyan, de megtörtént. Ott álltunk a háromujjú anyakönyvvezető előtt. Fél füllel figyeltem csak a szokványosnál is színvonaltalanabb panelekből építkező, képzavaros beszédét („Most, hogy útnak eredtek, de indulás előtt törjetek le egy darabot a tarisznyátok csücskéből”), mindegyre csak az apám – Zsuzsa néni – Ernő bácsi háromszögre figyeltem. Ők is figyelik egymást? Mindhárman tudják, hogy ki mit áldozott fel az elmúlt életéből azért, hogy ma, sábesz szent napján itt legyen. Ők hárman feszültek, de higgadtak voltak. Tették a dolgukat: a két tanú aláírt, apám kifizette a fényképészt, kérte az előre megrendelt taxikat, és az ünneplő násznépet átvezényelte a Szabadság névre ítélt (hát hívhatták volna másképp?) szálloda éttermébe. A helyzet magaslatán állt, és ezt ritka kivételként mintha még élvezte is volna.

A többfogásos ebédet teljesítve, hazatértünkkor a szomszéd néni csöngetett át: távollétünkben csomagot hozott a postás.

– Biztosan nászajándék! – mondta huncutul rám kacsintva, amitől egészemben lúdbőrözni kezdtem.

– Kitől jött? – kérdezte apám, és már böngészte is a feladót. V. Márta, Várpalota – olvasta fennhangon. Majd nagyon sápadtan, halkan átadta anyámnak:

– Felbontás nélkül küldd vissza! – mondta megfellebbezhetetlenül, bár a címzés nem neki, hanem nekem szólt.

Anyám ügyetlenül próbálkozott, hogy azért talán mégse kéne megsérteni, mire apám csak ennyit mondott: – A halott húgom helyett hívtam. Nem jött.

– Muszáj felbontani – szabadkozott anyám –, mert át kell csomagolni, így nem veszik fel.

– Tedd azt, de én látni se akarom – apám fájdalma megkeserítette a kínos pillanatoktól amúgy sem mentes esküvői hangulat utóízét. Bevonult a szobájába és estig ki sem jött.

Anyám kibontotta a papírcsomagot, amiben újabb papírcsomag volt, ami egy selyempapírba csomagolt tárgyat tartalmazott. Anyám, nem annyira kíváncsiságból, mint óvatosságból, hogy szakszerűen csomagolja vissza, az utolsó fátylat is fellebbentette a tárgyról. Gyönyörű, hosszúkás, rendkívül finoman metszett kristálytál volt. Rajta névjegy: „Esküvőd alkalmából sok boldogságot kívánok, V. Márta néni, Várpalota, 1969. október 18.” Anyám óvatosan visszafektette a névjegykártyát a tálra, azt óvatosan betekerte a selyempapírba, amiből itt-ott kicsillant egy-egy metszett csúcs, csillogó csücsök. Majd még két réteg újságpapír került rá, végül csomagolópapír, rajta a címzéssel: V. Márta, Várpalota.

Évek teltek el, befejeztük az egyetemet, végigküzdöttük a gyakorló tanítást, leállamvizsgáztunk, diplomát kaptunk, munkába álltunk, külön lakásba költöztünk, gyerekünk készülődött. Amikor a születése után a kórházból hazaérkeztünk, néhány nap múlva csengetett a postás és csomagot hozott. A babával a bal karomon mentem ajtót nyitni, a postás már szinte családtag volt, megkértem, tegye a csomagot a konyhaasztalra, mert én nem tudom egy kézzel megfogni. A velünk teljesen egyidős „Laci bácsi” letette a csomagot, jobb kezem alá tolta a papírt, tartotta is, hogy el ne mozduljon, amíg aláírom, hogy átvettem, majd megcsipkedte kislányom almapiros arcocskáját, és harsány „Csókolom!”-mal távozott.

Most néztem csak meg, milyen csomag érkezett. Feladó: V. Márta, Várpalota. Kezdtem hallani a szívdobogásomat. A csomag formája hosszúkás volt, a súlya, mint egy kristálytálé. Julcsikámat befektettem az ágyába, kibontottam a csomagot. Ugyanaz a tál volt, csak a névjegy szövege változott: „Kislányod születése alkalmából sok boldogságot, egészséget kívánok szeretettel V. Márta, Várpalota, 1973. május 10.” Honnan tudott Juli születéséről? Apámtól nem, az biztos. Tőlem sem. Kinyomozhatatlan. De nem is az a gond. Hanem a tál sorsa. Ezt nem egy visszautasítás miatti mentgetőzésként küldte nekem, hanem valóban szívből jövő ajándékként, hiszen neki nem lehetett gyereke – Auschwitzban kísérleteztek rajta –, nekem küldte a saját gyereke helyett. Mint ahogy apám őt a saját húga helyett hívta. A családi életükben támadt tragikus űr miatt kapaszkodtak volna egymásba. Az egyik a hit megtartó erejével, a másik az új élet megkövetelte törvényekkel. A régi hit és az új törvény összeegyeztethetetlensége testesült meg ebben a tálban. Én nem haragudhatok Márta nénire, a másféle hite miatt, és nem ítélhetem el apámat mélységes sértődöttsége miatt, hiszen igaza volt. Úgy döntöttem, hogy nem küldöm vissza a tálat. Megtartom mint első gyermekem születésének örömére kapott ajándékot. Amikor elköltözött, a történet ismeretében, vagy arra nem is gondolva, nem vitte magával. Úgy rögződhetett benne, hogy a kristálytál az enyém.

Nem adhatom el. A pénzt majd valahogyan összekaparom.