Falusi Márton

 

              2003 karácsonya

 

Szép ez a fa, kisunokám,

igazán szép,

 

de tudod-e, hogy ott kapott

találatot a szobád negyvennégyben,

hiszen meséltem már,

ha nem szállásolnak el két szanitécet

ott, s ebben a girlandokba göngyölt

nappaliban, ahol először fogtad ügetésre

nagyapád térdét,

akkor rám szakadt volna,

énrám

a mennyezet, mindenestül.

 

Előző este lovat

trancsíroztak az udvaron,

azóta vagyok rosszul a lencsétől, a babtól,

amiket zsákszámra döntöttünk

a kamra porhanyós falának.

Ahogy tavaly szilveszterkor

jóanyád két marék lencsével

szórta tele a konyhát,

el kellett fordulnom,

el, az ablak felé –

s még úgy is egy romos Budapest

lobbant elő a szikrázó neonreklám mögül,

amiről sorban leoldódtak a madarak,

mintha odacsomózott karácsonyi díszek volnának.

 

De a rántott levest,

azt mindennap megenném!

 

Köménnyel főzte mami,

soha nem ettem annál finomabbat,

talán csak a születésnapomra elénk tálalt

főtt tojásokat

haraptuk ünnepélyesebben,

hónapokig féltette őket a meszes víz,

rejtőztek a kredenc legmélyén.

 

Mire a Muskotály utcából hazahúztuk

hozzá a vizet,

fél vödörrel kiloccsantott belőle

az a rozoga szánkó,

s lavinává dalmahodott mögöttünk

egy katona nyitott szemű feje,

a Sas-hegyről alágurulva.

 

Micsoda játék volt nekem

a törmelék harckocsikon végigugrándozni,

úgy feltöltötték az Alagút bendőjét,

hogy a tetejével maszatoltam össze tenyeremet,

s nyílását egymagam betapaszthattam volna,

nem is sejtve,

hány tonna nyöszörgést,

utolsó halált némít el

álmélkodásom

a Krisztinától a Lánchídig.

 

*

 

A lila színt akkor utáltam meg,

azon az őszön,

amikor Gyuszival akasztott ávósokat

láttunk a Széna téren.

Tegnap egy ablakmosó himbálódzott

a helyén, a Mammut kettő oldaláról

hevedereken csüngve – – –

 

mialatt koponyájába képzeltem

egy agyvelőnyi átvérzett

orgonavirágot,

három villamos ment el,

s a rémület csak nem eresztett.

 

Ám ne törődj te ezzel,

ne hallgass nagyanyádra,

díszítsd föl a fát szépen, apáddal, anyáddal,

Manyi néni megsüllyedt

sírjáig világítson,

biztosan emlékszel rá,

sokáig nála laktunk.

 

Veje, lánya mesélte,

ágyneműtartójából zuhogott,

ömlött a liszt,

utolsó éveiben szatyrokkal cipelte haza,

ha háborús idők jönnek, ne kelljen

nélkülözni.

 

Szivárgott, egyre pergett,

térdig,

derékig ért már,

elöntötte a szobát…

 

mielőtt bedöntené a nagykaput,

az ajtót,

mielőtt elsodorna

– én már nehezen járok –,

hozz egy tányér halászlét,

ízét magammal vihessem.

 

 

 

Rejtőzik minden

 

A hipót anyám hinti szét,

fertőtlenítő hószag száll.

Magára rántja, mit kimért:

hószőnyeget ráz, hószakállt.

 

Fák tapasztják sörényüket,

zsiráffal teli a Tabán.

Zebracsíkos tető üget

le futószalagzó haván.

 

Kopasztva, csavarva tőből,

szél üt hattyúk golfnyakával,

libabőrt pelyhekké őröl.

 Pegazus fölötte szárnyal.

 

Ablakba ment porhónyi táj,

kötelez biankó mező.

Szárnysűrű pislogás-homály

rebben a fagyokból elő.

 

Rejtőzik minden előlem,

nekem öltözött maszkabál.

Maradok hazámhoz nőtlen,

több lábon álló vasmagány.

 

Fölkelek innen tüstént,

veszem a telet ölbe.

Nem visz rá semmi szükség,

született bölcsők bölcse.

 

Rövidre fogd, még elkésel,

ki velem jött, ki hazament.

Hány útszéli égzengéssel

feküdt össze az anyanyelv!

 

Nem mondom, hinni se volt rossz,

angyalt hempergek kiságyba.

Mire a villanyt leoltod,

mindenki árva, kizárva.

Sirokkó

 

Párzottak veled sakálfejű hímek, érzékeid mögött félrerántva a sirokkót. Oldalad egyiptomi ajtófélfa, birkavérrel kenegetik, hogy kitárulj, mialatt odabent magamra próbálom a verset. Teendőimnek háttal kéjesen nyögdécselnek, kerülgetem őket karcsú romvárosodban, de csak hangjukat hallom, ahogy a száraz krákogástól fulladoznak, míg szemük láttára szorítom ki óvszerünkből a levegőt.

Ha fáradok, közelebb merészkednek. Habverővel fölvert időmbe mártogatják ujjaikat, túl édes! – fanyalognak, és felfordul a gyomruk, mégis nézik: hogyan libikókázik gerinceden éjszaka és nappal. Egyetlen mosolyodért a hóesés tépett kábeleit is hajadba kötnék, visszajátszani, mit tőled már nem leshetnek el. Valahányszor elcammog köztük feketén a medvetalpú udvar, új nőiket vetkőztetem: vajon megéri-e?

Elmész velük te is, érted jönnek. Nem kérded, hová visznek az államokkal fölmálházott hegyek és tevék. Határaikat folyókkal feszíted a rakományon négyfelé, felkattintod Théba márkájú írásvetítődet, és ráhajtod tested csillagos egét.

Emlékeznek még a nagyvárosra, előttük háromszor kell megtagadjalak, miként magamat is, ám te ne félj, nyugodj meg. Bevárlak, amíg náluk késlekedsz, mert megvan bennem az összes hímed, marad az egyetlen végtelen, a maradék nélküli te + én.

Mire ígéretem beteljesedik: szám kihegyezi melled, mint forgószél a piramist, s elcsúszik rajtam a vázlatos csillagrendszer, összekarmolt hátam segédvonalaival – egyedül én lehetek igaz már. Igaz már egyedül csak én lehetek, mert ha nem bontom szét a férfiak arcán kínokra csavart kendőt egytől egyig, engem kutat majd minden karaván, utánam tudakozódik, lenyúzott éjjelem pórusain szűrve át a Szaharát.