Három Bartók-tétel
– Na ide figyelj, te nagyokos! – nézett rám fekete hajzuhataga alól elsős gimnáziumi osztálytársnőm. Valószínűtlenül világosszürke szemét fekete vonalkák csíkozták, vékony száját fitymálóan húzta félre.
– Ezt hallgasd meg, te Szolovjev-Szedoj legrajongóbb magyar híve! – és egy bakelitlemezt tett a lemezjátszóra.
Késő őszi délután volt, a szoba ablakai még visszatükrözték a napfénytől megvilágított, tarkabarka levelek szél vezényelte táncát. Zsuzsával már a tanévet megelőző tábortól kezdve ki nem mondott, de dühödt vetélkedésben voltunk egymással. A napsütötte helyszín a készülő küzdelemre kiválasztott, semleges terület volt, egy jó nevű kulturális újságírónő lakása – húga, Judit, osztálytársnőnk volt, ő hívott meg, mert náluk volt lemezjátszó. Nekünk is volt, de Zsuzsáéknak nem, így nem lettek volna egyenlőek a feltételek, ha bármelyikünk lakásán találkozunk. A goromba döfést Szolovjev-Szedoj nevével azért kaptam, mert a tanév első hetében iskolai kiránduláson voltunk Agárdon, és visszafelé a vonat utolsó kocsijának nyitott peronján másfél órán keresztül üvöltve énekeltünk mindenfélét, ami eszünkbe jutott, a Vörös Csepeltől a Tavaszi szél vizet áraszt-on és az Amuri partizánokon át a Moszkva parti estékig , Szolovjev-Szedojnak a néhány évvel korábbi moszkvai VIT-re komponált, egyetlen, nevét ismertté tevő művéig, és a sors úgy hozta, hogy ez a közönségesen érzelgős szövegű, hazugul édeskés dallam az én számból hangzott fel először, a többiek ebbe kapcsolódtak bele.
A lemezjátszón hatalmas kórus zengett fel, latin szöveggel énekeltek egy félig modern, félig a középkori vágánsdalokat megidéző, sokszólamú dallamot. Az első hangok után éreztem, hogy győztem: Orff Carmina Buranája volt, néhány tételét az emelt szintű zeneirodalom-órán énekeltük is, szövegét latin tanárommal böngészgettük. Néhány kórustétel és egy-két ária után Zsuzsa diadalittasan nézett rám:
– Na, te Szolovjev-Szedoj unokája, mi volt ez?
– Orff Carmina Buranája – feleltem a világ legtermészetesebb hangján, majd vállvonogató közönnyel még hozzátettem:
– Különben én utálom, mert ez volt Hitler kedvenc zenéje.
Zsuzsa a mű felismerése miatt csak durcás lett, de a politikai jellegű közléstől egyenesen elkomorodott, és többé szavát sem lehetett hallani. Judit, az újságírónő húga most felém fordult:
– És te mit hoztál?
Zsuzsa elborult kedvétől az én lelkesedésem is alábbhagyott, de elővettem a saját lemezemet.
– Kitalálhatjátok – mondtam félszegen, bizonytalankodva –, de ha nem megy, megmondom.
Kemény, erősen megütött zongorahangok kopogtak, alattuk az ütősök ideges ritmusa tette még izgatottabbá a zenét. A két zongora kánonszerűen vette át egymástól a vezérszólamot, néha együtt is játszottak, de főként küzdöttek egymással, mintha azt figyelnék, melyikük az erősebb, melyiküknek van kilátása – nem győzelemre, de túlélésre. Emberi hangok szóltak, mégis a természet elemei csaptak össze bennük, a világot irányító erők harca volt az, amit túl kellett élni. Hol a küzdelem hevének fortissimója, hol az újabb összecsapásra felkészülés feszült figyelme, a másik erejének latolgatása hallatszott a hideglelős pianissimókban. Így is ért véget a mű, pianissimóban, de nem az eldőlt ütközet megnyugvásával, hanem a küzdelem örökkévalóságába beletörődő rezignáltsággal.
A két lány lehajtott fejjel hallgatott.
– Itt van neked Szolovjev-Szedoj – próbáltam oldani a hangulatot, hiába. Az elhangzott zene világból kiemelő hatását nem tudtam ellensúlyozni. Hosszú hallgatás után Zsuzsa, erőt véve magán és legyőzöttségén, megkérdezte, mit hallottunk.
– Bartók két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátáját – feleltem, óvatosan visszafogott tudálékossággal, majd azt gondolván, hogy ezzel enyhíthetem a belőlem áradó gőgöt és fölényérzetet, hozzátettem:
– Ez a kedvenc Bartókom.
A lehető legrosszabb mondat volt. Azt sejtette, mintha minden Bartók-művet ismernék, de a közismertebbek, a zongoraversenyek, a Concerto, a Zene vagy a Cantata profana nekem már nem nyújtanak újat, én csak az ilyen, zenei ínyenceknek való kuriózumokat kedvelem.
Zsuzsa egyedül élt édesanyjával, apja, a volt Horthy-tiszt öngyilkos lett, ők egy másfél szobás lakásban próbáltak létezni az anyja kistisztviselői fizetéséből. Nemcsak lemezjátszója nem volt, de nem is tanult zenét, mint én, nem járt külön nyelvi órákra, mint mi néhányan az osztályból, nem volt olyan, máig feledhetetlenül zseniális zeneirodalom-tanára, mint nekem. Minden műveltségéért elszántan megküzdött: már tizennégy évesen, egyedül az osztályból, könyvtárba járt, míg mi néhányan szabadon dúskálhattunk az otthoni könyvekben. A zenét templomba járáskor, orgonahallgatás közben kedvelte meg, és addig járt az orgonista nyakára, amíg az el nem kezdte tanítani az orgonálás mondhatatlanul nehéz, de semmi máshoz nem mérhető, a kozmosz zenéjét megteremtő gyönyörűségére. Közben igazi zenerajongó lett: a zeneakadémistákkal együtt lógott be esténként a kakasülőre. Orffot akkor még nagyon kevesen ismerték Magyarországon, ki tudja, melyik zenei antikváriumban bukkant rá Zsuzsa a kissé kopott, recsegő lemezre.
Mikor az újságírónő lakásából hazafelé menet mindezt átgondoltam, megfoghatatlan rossz érzés kezdett növekedni bennem, még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi.
Két évvel később elérhetetlennek tűnő gimnáziumi szerelmemet próbáltam elkápráztatni mindenféle téren szerzett műveltségemmel – ez volt az egyetlen terület, ahol versenyképes voltam a többi, rá pályázó, gyönyörű lánnyal szemben. Őt sem a közismert zenékkel kábítottam, már csak azért sem, mert egész dühödt kamaszságommal utasítottam el a romantikát, sőt, talán még a dúr hangnemű, vidámabb darabokat is, csak a B betűs zeneszerzők – közülük is csak kevesen – jöhettek számításba: Bach, Beethoven, Bartók és a Beatles. Ez az összeállítás nekem akkor nagyon avantgárdnak tűnt, büszke is voltam rá. Lemezeimet is ebből a körből gyűjtöttem, hangversenyre csak akkor mentem, ha az ő zenéjüket lehetett hallani. Námberván – mert így nevezem magamban negyvenhárom éve, nemcsak azért, mert az én életemben ő volt az első igazi szerelem, hanem mert a gimnázium fiúfelhozatalából ő volt vitathatatlanul a legjobb – osztozni óhajtván a másoktól különbözés vágyában, örömmel kísért a zenében tett felfedezőútjaimon, és bár neki nem volt lemezjátszója, fenntartotta magának azt a jogot, hogy kiválassza, milyen lemezt vegyek meg, vagy kitalálja, miképpen tudunk pénzt szerezni valamely közösen meghallgatandó zene megvételéhez. Egyszer éppen – kegyes hangulatában – megengedte, hogy én válasszak lemezt. Bartók Concertóját akartam megvenni, el is mentünk a Rózsavölgyibe, ahol még az előadók közül is lehetett válogatni. A Reiner Frigyes dirigálta felvételt választottam.
Akkoriban egy lemez épségét, az előadás minőségét a boltban ellenőrizni lehetett. Erre a célra keskeny, másfél személyes fülkék voltak, ott lehetett szorongani a kihangosító fülhallgatójával, amíg az eladó a pultnál feltette a lemezt. A harmadik tétel beállítását kértem, addigi ismereteim szerint ez volt a leghidegrázósabb zene, ez fordította ki leginkább önmagából az embert. Célzatos választás volt: reméltem, hogy az élmény hatására Námberván is kifordul mindenki által gőgnek tartott zárkózottságából, megszólal, beszél, netán panaszkodik. Én meg, mindezek után, biztosíthatom őt arról, hogy mindig mellette fogok állni, és mindent el fogok követni, hogy némaságra kárhoztató gátlásaitól megszabaduljon. Fejünkön a fejhallgatóval bepréselődtünk a hármas fülkébe, és vártuk a zenét.
Mélyből előkavargó, sötét dallam kúszott egyre feljebb, a teljes magány csöndjéből tört fel valami ősi, kollektív jajkiáltásig. A hatalmasan zúgó fájdalom és az űrbéli csend váltották egymást – „Hallod-e, csont, a csöndet? Összekoccannak a molekulák”, súgtuk egymásnak a fülkében –, az énekhanghoz legközelebb álló vonósok és a természet rendíthetetlen törvényeinek engedelmeskedő élettelen, kemény tárgyak roppanását, egymásnak koccanását megszólaltató ütősök szólamai kúsztak segélykérően egymásba, és menekültek együttesen tovább. A tétel végén a dallam visszahanyatlott a mélybe, a sötétbe, a magányba. A hazájából menekülni kényszerülő ember honvágyába, otthontalanságába. Mintha egy árva madár visszhangtalan pittyenésével jelezte volna Bartók, hogy az egész természet, minden élőlény – végtelenül egyedül van. Megint egymásra néztünk: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog” – motyogtuk.
Ez a harmadik tétel nagyon rossz választás volt. Nem hozott feloldást a magányra, nem közelített egymáshoz. Maradt a megszólalás képtelensége, az annyira vágyott megnyilatkozás reménytelensége, a kamaszkor végletes szomorúsága. Azóta valahányszor a Concerto harmadik tételét hallgatom, az életét tizennyolc évesen, egyetlen, biztosan célba érő áramütéssel megszakító Námbervánra gondolok, és máig keresem annak a bezártságnak az okát, amit a Concerto sem tudott oldani.
Egyetemi évek, napfényes könyvtári olvasóterem a Tudományos Akadémián. A szélesre tárt ablakok üvegére vidám csillámok röppentek a Dunáról. A könyvtári tartózkodás célja természetesen az olvasás, a tanulás volt, de legfőképpen azért jártunk oda, mert különlegesen jó társaság jött össze, az egyetemi ifjúság elitje, akik megkapták – valamilyen kiemelkedő teljesítmény: nyertes pályázat, diákköri konferencia, tudományos előadás és hasonlók eredményeképpen – az Akadémiai Könyvtár tudományos kutatóknak járó olvasójegyét. Sajátos hangulat lengte be a folyosót és a végén kávéillattal csábító büfét: jórészt szemüveges, farmeros, tarisznyás, élénk tekintetű ifjak vitáztak kisebb-nagyobb csoportokban, nem kevés feltűnést keltve, ágálva szónokoltak valami fontosról, és mindezt jótékony homályba borította az egyre sűrűbb füst. Én soha nem cigarettáztam, mégis alig vártam, hogy az erős dohányosok cigarettaszünetet tartsanak a folyosón, mert ilyenkor voltak a nagy viták, vallásalapítókhoz méltó, világfelforgató tervek, netán kizárólag entellektüeleknek való viccmesélések. Egy alkalommal az általános műveltségről beszélgettünk, annak az okára szerettünk volna rájönni, miért különböző az ismeretek szintje a különböző művészeti és tudományos ágazatokban. Én frissen szerzett élményemet meséltem: meghallgattam az aznapi Játék és muzsika tíz percben című, méltán népszerű rádiós műveltségi vetélkedőt, és nagy ámulatomra egy postás felismerte Bartók Szabadban című zongoraciklusának Éjszaka zenéje tételét.
– Hát ez fantasztikus volt, szinte hihetetlen! – lelkendeztem őszintén.
Akkor nagy komolyan, pipáját mutató- és középső ujja közé fogva, megszólalt a Filozófiai Intézet fiatal, ám kétségtelenül legtehetségesebb munkatársa.
– Mi ebben a hihetetlen?
– Hát, hogy egy ennyire ritkán hallható, különleges zenét felismert – feleltem, lelkendezésem már sehol, sőt, mintha félni kezdtem volna.
– Miért ne ismerhetné egy postás azt a Bartókot, amit te ismersz? – kérdezte, és komolysága kezdett komorságra váltani.
– Mert hát hogy én tizenhat éve tanulok zenét, és mert nekem két speciális Bartók-évem volt egy zseniális zeneirodalom-tanárral, és... – és itt elhallgattam. Makogásom számomra sem bizonyult meggyőzőnek. A Filozófus azonban kérlelhetetlen volt.
– És miért ne juthatna el valaki önerőből odáig, ahová téged a születésed, a családi körülményeid oly simán eljuttattak? Miért ne érinthetett volna meg bárkit, miért ne rendíthetett volna meg egy postást egy Bartók-mű annyira, hogy mindent elkövessen azért, hogy megismerje, hogy újra hallgassa? Egyáltalán nem hihetetlen, hogy eljutott ugyanoda. Még csak nem is becsülendő. Természetes. Természetes emberi joga, hogy birtokába jusson annak, amit meg akar szerezni. Ez így demokratikus. Te pedig egy antidemokratikus, kirekesztő szellemi arisztokrata vagy.
Szippantott egyet a pipájából, a pipaszurkálóval megnyomogatta, tömörítette benne a dohányt, és megsemmisítően nézett.
Igaza volt, egy életre szóló leckét kaptam tőle. Azóta értem, látom világosan azt a hajdani Orff kontra Bartók vetélkedőt is, ami akkor csak tisztázatlan, kavargó, egyre hatalmasodó rossz érzést váltott ki belőlem. Azóta sejtem, miért nem bírta szóra még a Bartók-zene sem a körülményei által bezárt Námbervánt, akiről mindenki azt gondolta, hogy gőgjében istennek képzeli magát. Most már tudom, hogy a gőgöt páncélként növesztette maga köré, hogy senki ne láthassa-érinthesse, az elzárkózó némaságot azért erőltette magára, hogy ki ne szakadjon belőle valami olyan, amit utólag megbánna, valami olyan, amit az utolsó, búcsúlevelében írt nekem: „...dv.s ..ik.! Mivel irántam való kitüntető figyelmedben és rajongásodban nem vetted észre, ki is az imádatod tárgya, ezúton végre közölhetem veled, hogy nem félisten vagyok, hanem az az esendő Jézus, aki nyírfakérget rágva megy önként a halálba. Esendő vagyok, mert nem tudtam eléggé megvetni a világot. Azt hiszed, túl tudtam tenni magam azon a szégyenen, hogy nem tudtam öltönyt venni a Bartók-koncertekre? Azt hiszed, nem hallgattam volna veled szívesebben otthon lemezjátszón, és nem egy fülkében szorongva, a Concertót? Azt hiszed, nem szerettem volna közelebb kerülni hozzád, de te nem engedted? Rohadt úrilányok, miattatok kell kurvákhoz járnunk! Ezennel viszont minden megoldódik. Ami marad: ’Nem értelem, nem érzelem, csak biológiai tény.’” Itt ér véget a levél.
Még ennyi idő távolából is tehetetlen düh és megbántottság fog el, ha arra gondolok, hogy még az utolsó levélben, még egy órával a halála előtt sem volt képes leírni a „kedves” megszólítást és a nevemet, csak így, intellektuális betűjátékba rejtve, mintegy visszavonás-értékű idézőjelbe téve, ahogy mindig is tette. Hát ennyire a semmi ágán ült?
Másfél év telt el a Concerto-hallgatás és a levél írása között. Újabb másfél év után zajlott vitám a Filozófussal. Ezek voltak kamaszkorom Bartók-élményei. Segítségükkel váltam felnőtté. Ma már minden Bartók-hallgatásban egybeszövődnek a gyötrelmes kamaszszerelem emlékei és a felnőttlét vágyott és nehezen megszerzett boldogsága.