Ébert Tibor

 

Három feljegyzés az angyalok röptéről

 

 

A tánc

 

Lici gyönyörűen táncol.

Mikulás-est, Pozsony, 1943. dec. 5. A pozsonyi Madách-gimnazisták minden évben megrendezik Mikulás-estjüket. Hagyomány ez, kötelező. Hetekig készülnek rá. Ez az est egyik legfontosabb rendezvényük.

Az önképzőkör része.

Lici arckifejezése, mosolya tökéletesen szinkronban van a zené­vel, Jancsi zongorázásával. A tánc plasztikussá teszi a testet, a mozgást. Fények suhannak, csordogálnak, meg-megcsúsznak combján, lábszárán. Gyöngyházszínű alakzatok képződnek, a bőr metamorfózisának változatai. Többszólamú színjáték ez.

Nézem a lányt. Osztálytársamat. Forog-forog. Nagyszerűek a piruettjei. A fény követi, utoléri, ráfordul, guruló fénygirlandok: eltűnnek, előtűnnek, csetlenek-botlanak, pajkosak, szemérmesek…

A Mikulás-est helyszíne: a Mihálykapu utcában levő Segner-kúria utáni épület, a Levius cukrászdával szemközt, A hét sváb vendéglő egyik terme. Nem tudom, miért választották ezt, lehetett volna jobb, megfelelőbb helyet találni.

Szökellve körülfutja a helyiséget. Fehér gömböcskék, habcsókok gurulása.

Azt gondolom, Lici nagy művésznő lehet, hát persze, Gerda Garaihoz jár balettozni, a híres táncoshoz, aki állítólag Mizsinszkinek is partnere volt. A rózsa lelkének. Eszembe jut a Hattyúk tava (milyen szép hattyú is lehetne Lici), a Coppélia, a Diótörő, a színházban láttam őket. A tűzmadár zenéjét is ismerem.

Lici befejezi ezt a táncot, de minden átmenet nélkül elkezd egy másikat. Boleró. 3/4-es spanyol tánc. Más zene ez. Kezében castagnetta.

Felvillan a szoknyája. Egyszer, kétszer, többször, repdes feljebb, feljebb. Tekintetem kúszik utána, feltornászik, tapogatja fantáziájával az elérhetetlent. Ébredő ingerek tűzijátéka. Villan a fehérség csipkés széleivel, testhez szoruló vágásaival.

Rám mosolyog, de a kinyílt mosoly gyorsan lefejtődik rólam. Más lesz az arca, profilba fordul, szögletesebb, hegyesebb… száll, ugrál, már csak a hátat, nyakszirtet, vöröses ondolált hajának mélyedéseit, halmait simogatom.

Vadul verik a zongorát. Kemény akkordok, pedállal hosszabbított, kizen­gő ritmusa szélesre nyújtja a zenét. Crescendók feleselése…Tánca maga az örökkévalóság. Feszül, vonaglik a kar, a láb, a nyak, a test, sűrűsödik a castagnetta. Különös asszociáció: Laokoon jut eszembe, a kínok, a kígyók, a menekülés, de ez a tánc nem a reménytelen görög tánca; lázas, szédítő, kihívó, kegyetlen, zabolátlan… végtelen: az élet. A létezés szépsége a tánc – motyognám. Ajka, szeme, szája kifényesedik. Maga a mu­zsika, a boleró.

Aztán hirtelen csönd. Mi ez a csönd? Miért csönd? Megszűnt a zene. És Lici sincs sehol. Egyedül maradtam. Egyes-egyedül. Eltűntek osztály­társaim, a meghívott tanárok. A szék karfáján odadobott, elfelejtett Mikulás-jelmez. Hosszú-hosszú fehér szakáll, piros köpenyeg, sapka a pomponnal. Teljes a csönd. Teljes a magány. Egymásra rakódott, kitapintható mélysége…

Kint az utcákon Mikulások járhatnak, betérnek a sikátorokba, házakba, kaptatókra igyekeznek, a Káptalan meg a Prépost utcába, tornyokra kúsznak, háztetőkön lépdelnek, ablakokon néznek be…

Angyalok szálltak? Aznap nem jöttek a Liberátorok, a bombázók.

 

 

Szent Miklós árnya

 

Fények, fények, nekem, aki a sötétségből jöttem, csodálatos. 1956. december 6. Bécs, Schönbrunn. Filmgyár. Ott ülök egy hatalmas atelier-ben, fölöttem, körülöttem jupiterlámpák. Bizsergető meleg. Biztonság. Ez most a legfontosabb: az illuziókkal, áltatásokkal, tervekkel, lehetőségekkel, fikciókkal… A bizonyosság. Olyan ez, mint valami menedék, mely befogad, vigyáz rám. Feloldódik az idegenség a bizonytalan tetszhalott állapotából. Része vagyok, lehetek valaminek. A dolgok befogadnak, elhitetik fontosságomat. A létezés értelme pulzál ismét. Az elveszített méltóság visszanyeri ájultságából, ha csak töredékében is, fogalma lényegét. Vagyok megint.

Nemsokára kezdődik a próba.

1945-ben menekültként elhagytam szülővárosomat (Pozsonyt). Nevezhetném exodusnak, kitelepítésnek. 1956. november 21-én elhagytam menekültként hazámat, második otthonomat. Bolyongások, bolyongásaink bolyon­gása leszek. Hontalan, idegen: itt-ott, mindenütt, valahol, valameddig.

Senkit sem ismerek itt. De közéjük tartozom.

Át határokon, örökké a senki földjén, mezsgyéjén, száműzve innen-onnan, önszáműzetésben. A bolyongások útvesztőiben. Így kerülök a forradalom menekültjeként Ausztriába, a St. Pölten-i lágerbe.

A jupiterlámpák fényének melegétől függetlenül, valami nagy melegség vesz körül. Ez a melegség belőlem táplálkozik. Az én melegem, mely kisugárzik, körülvesz, átölel, beburkol. Benne, vele lebegek a megtalált ajándék, nyugalom egyensúlyában.

A pódium sarkában ülök, hátul, előttem kottatartó. A pulpituson karmester. Kezet fog, kezeket fog. Mosolyog. Köszönt. Integet. Megmintázott kiegyensúlyozottság modellje.

A lágerben muzsikusi mivoltom megbecsülésének köszönhetően, meg a visszatérés ígéretében engedélyt kaptam, hogy Bécsbe utazzam – hátha találok valami állást, ideiglenes munkalehetőséget.

A próba rövid ideig tart. Mundprobe. Szájpróba. Amikor is megbeszélik a darabot. Mindenki ismeri ezt a zenét. Én is. Aki kisegítőként került ide… vagy szánalomból, önzetlen segítőakarásból… Mindegy. A hagszert is kölcsönözték, elhozták ide nekem. Muzsikálhatok, néhány száz schillinget kereshetek. De a munka, a munka a legfontosabb.

Felvétel lesz. Kigyullad a piros lámpa. Aztán a zöld. Aufnahme. De alighogy megszólal a muzsika, a Schlittenfahrt, valahonnan a magasságból, vastraverzek közegéből erőteljes kopogások hallatszanak. Nem szá­molom. Der Niccolo klopft – mondják mellettem. Pár másodpercnyi csönd, aztán ismét kopogások közelebbről. És léptek akusztikája. Felfele nézek. Mindenki. A levegőbe bámulunk. Csöndek térfogatába, s onnan fentről egy Mikulás száll le, ereszkedik felénk, puttonnyal. Szinte a pódium elé huppan. Der Niccolo. Fehér szakállal, piros kabátban. Puttonyából narancs, banán, füge, datolya, csokoládé, mogyoró, dió kerül elő. Osztogatja. „Wo ist der Flüchtling?” (Hol a menekült?) – kérdezi. Felém szege­ződnek a tekintetek. A karmester rám mutat. Fel kell állnom. A Mikulás odajön hozzám. „Bruder” – mondja és átölel. Átnyújt egy hatalmas csomagot. Taps. A vonókkal ütögetik a kottát, a kottatartót. Szokás ez.

…

Aztán visszamegyek a lágerbe. Akármennyire hihetetlen. Vissza kell mennem. Vonaton. Éppen hogy elérem. Visszautazom bolyongásaim közepette, „ haza”, az otthonomba, ahol szalmazsákokon fekszenek a menekült magyarok, férfiak, nők, gyermekek. Alszanak álmodva, álomtalanul. Későre jár, mikorra „hazaérek”. Az őr szalutál. Erősen lehűlt a levegő. Habár már éjszaka, szétosztom csomagom tartalmát a barakkban. Szent Miklós áll mögöttem, elnyúlik hosszan árnya.

És talán angyalok szálltak el aznap éjjel a láger fölött.

 

 

Kettősség

 

Félek, félünk az alsó szomszédtól. Mindenki fél tőle. Az egyetemi professzor, a híres irodalomtanár előre köszön neki, mélyen meghajol előtte. Ő meg csak mosolyog, mosolyog, fémfogáról lecsúszik a fény, pislog, kisfiúsan néz fel, mert alacsony termetű. De alacsonyságában hatalmas, erős, leghatalmasabb a házban, az utcában. Ő a Füles. Így hívja felesége, Emmi. Pedig sokkal több, mint F(f)üles. Egymás közt úgy nevezzük, hogy Ávós úr. Közölte velem, szeretné, ha Télapónak öltözném – ő majd gondoskodik ruházatról, szakállról, többi kellékről –, fiának, Lalikának szánja ezt a meglepetést. Kérdezgessem magaviseletéről, ijesztgetve, dicsérgetve… Természetesen beleegyeztem, nem utasíthattam vissza.

Ott lakom fölöttük az első emeleten. Hazajöttem. A honvágy kergetett haza. Haza? De hol a haza? Bolyongásaim stációja. Ott, ahol éppen van, lehet. Egyáltalán létezik haza? Vagy az egész csak fikció, képzelet… belenyugvás. Megváltoztathatatlan­ság. Vagy mégis remény? Valamikorra… Füles géppisztolyt, pisz­tolyt, gumibotot tart magánál. (Lalika eldicsekedett vele.) Kedvenc szavajárása: elgépészkedjük. Elgépészkedjük, vagyis elintézzük. Azt, akit kell.

Budapest, 1958. dec. 5. Felöltözöm hát Télapónak Emmiék konyhájában. Fehér lepedőt kötöznek spárgával derekamra, eltakarja hasam, lábamat, piros sportdressz kerül mellemre, egy fut­ballcsapat meze. Furcsa, groteszk, szedett-vedett Télapónak tűn­hetek, talán csak a szakáll originális meg a sapka. IIy módon aztán beléphetek a szobába, száraz, döngető léptekkel, kezemben kosár, benne narancs, banán, mandarin, mogyoró, dió, datolya, füge, csokoládé, na meg koksz- és széndarabkák. A sarokban megszeppenve Lalika. Körülötte Fülesek, még sose láttam őket. Öt Füles. Asszonyukkal. Az asztalon bor, pálinka, sütemények, déligyümölcshalom. Kóválygó cigarettafüst és émelyítő parfümillat, pacsuliszag. A nejlonharisnyás lábak egymás mellett és egymáson, a csillogó műanyag kihívó plasztikusságával. Állok előttük, meg akarok szólalni, de valami vakká, némává, süketté teszi érzékszerveimet, néhány másodpercnyi csönd bepólyál.

– Mondjon már valamit, Télapó – szól egyikük.

– Mikulás bácsi.

– Az már rég kiment a divatból. Muhar. Klerikális. – Az illető tölt az üvegből. Az egri bikavér kotyogva, gurgulázva ömlik a pohárba. – Kuka vagy te?

– Szótlan komédiás.

Az egyik asszony feljebb húzza lábát, combközelbe ér a szoknya széle. Megigazítja.

Valóban szeretnék már túl lenni ezen a komédián. De cammog bennem az idő, pedig viaskodik azzal a másik idővel, másodperceivel, melyek űznek, hajtanak… Elfelejtettem a fiú nevét. Leblokkol az izgalom. Szorongásomban Fülesre nézek, aztán Emmire, akik ott állnak mellettem.

– Hagyjátok – szól Füles.

– Bizonyára valami nagyon okosat fog mondani, gondolkodik.

– Csavargó, éhenkórász.

Röhögés.

– Hagyjátok – ismétli Füles. – Rendes fickó, jól ismerem.

– Ilyenek azok az értelmiségiek. Nem kell azért beszarnod – ­szól hozzám. – Nem eszünk meg.

– Bokorlakó. Licitáljunk. Honnan jött?

– Lappföldről?

– Vagy a Szentföldről?

– Talán nem is ért a nyelvünkön.

– Kiverném belőle!

Hirtelen eszembe jut a fiú neve. – Lalika – mondom mély, öblös, lehúzott hangon.

– Végre, te puttony!

– Kuss! – kiáltja Füles.

– Lalika, eljöttem hozzád.

– Naná, hogy hozzá. De hozzánk is. Jegyezd meg. Karalábé!

– Micsoda ürge.

– Pofa be! – megint az a fémfogú mosoly.

– Lalika.

– Ne Lalikázz állandóan. Mondj valami okosat, valami tisztességes dumát!

– Szót fogadsz szüleidnek? – kérdem.

– Na, erről beszélhetnénk! – Emmi elnyom egy rúzsos csikket a hamutartóban.

– Miklós bácsi, a Télapó hozott neked – és belemarkolok a kosárba egy kissé lehajolva… És abban a pillanatban lecsúszik rólam, hasamról, lábamról a fehér lepedő. Felcsattanó röhögések petárdái robbanak.

– Na, ezt aztán jól megumbuldáltuk. Firnájsz az ilyen!

– Télapó…

Ott állok megdermedve zsineggel a kezemben, azt sikerült megmenteni.

– Télapó, gatyamadzagos Télapó, hisz ez a szomszéd bácsi – ugrán­dozik Lalika.

– Hózentrágerrel ilyesmi nem fordulhat elő – szól a piros pulóveres asszony egy kissé együttérezve velem.

– Maga pancser! – mondja Füles. – Elrontotta az ünnepséget.

– Béna ürge – teszi hozzá valamelyikük.

– Elszakadt a zsineg – dadogom.

– Zsineg, spárga, a mi köteleink erősebbek. – Megint az a fémmosoly. – Na jó, vigyen magával banánt, narancsot, mandarint, meg azt a Szuchard csokoládét, ilyet itt úgyse kap sehol, csak nálunk a speciális magazinban.

…

Megszégyenülten, de felszabadultan felmegyek a társbérletembe. A csomaggal, mint annak idején a láger barakkjába. Kinézek az ablakon. Arra gondolok, olykor az ördög testét is öltöztethetik szentek ruhájába… hosszú fehér a szakálla, jóságos… Így él kettősségével, klaunként, álarcosan, jelmezesen.

Csillagok gyülekeztek a felhőtlen égen. De nem volt egyetlen angyal se közöttük.